Rögtön az elején tényekkel kezdeném:
1.   imádok enni
2.   imádok enni minden olyat, ami nem nyúlkaja
3.   imádok enni minden olyat, ami kellőképpen zsíros, magyaros, csípős, házias
4.   imádom az olasz konyhát és mindent, amit a tengerből szednek ki
5.   imádok enni olyan napszakban olyan ételeket, amik hatására folyton fogyókúrázni kell
6.   imádok minden olyan éttermet, ahol nem akarják kiszúrni a szemem azzal, hogy egy bazi nagy tányéron kihoznak két szál füvet (a fű alatt értsd: valami zöld kis izé, körülötte valami barna kis szósz, vagy hasonló)
7.   imádok étterembe járni és eltölteni néhány kellemes órát olyan emberek társaságában, akiket szeretek.

No, hát fentiek ismeretében, és tekintettel arra, hogy én amolyan ízig-vérig vidéki lyányka lennék, az étterembe járás nálam még mindig ’ünnep’. Én nem eszem minden héten étteremben, leszámítva a sarki kis kifőzdét, így aztán számomra még mindig esemény ez. Gyermekkoromból sok kellemes élmény maradt meg, amikor születésnapokat, a szüleim házassági évfordulóját, vagy mondjuk a jó bizonyítványaimat étteremben ünnepeltük meg. Olyankor mindig felöltöztünk szép ruhába, és elindult a család. Ha pedig nyaralni voltunk, akkor az egész heti "apartmanban sütünk-főzünk, kempingben konzerveket melegítgetünk, vagy otthonról hozott ételeket fogyasztunk" programot végül egy helyi specialitásokat kínáló étteremmel koronáztuk meg.

Szóval étteremben enni jó! Elmondom, hogy miért. Túl azon, hogy kiválaszthatod, hogy egy adott városban melyek lesznek a törzshelyeid – amelyek éppúgy jellemeznek majd Téged, mint mondjuk egy szórakozóhely, egy hobbi, vagy egy sport – ; remélhetőleg udvarias, készséges és szakértelemmel bíró pincérek ugrálnak majd körül; ehetsz néhány olyan fogást, amit otthon sosem készítenél el – vagy mert esélytelen beszerezni a hozzávalókat, vagy esélytelen ennyi idővel rendelkezned, vagy esélytelen ilyen szintre felfejleszteni a rántottáig és vajas kenyérig terjedő gasztronómiai tudásod; mosogatnod sem kell. De a legfontosabb a következő: amíg étteremben vagy és ülsz egy asztalnál valakivel, addig abban az 1-2-3 órában csak az adott személyre figyelsz. Nincs televízió, sem internet, sem újság, sem semmi, csak TI vagytok. Ezek azok az értékes percek és órák, amikor kiszorul a külvilág és a figyelem arra a társaságra összpontosul, akivel érkeztél. Ilyenkor ülsz a másikkal szemben és nézheted az arcát, a mimikáját, figyelheted a nevetését, és valóban meghallhatod, amit mond. Semmi sem vonja el a figyelmet. És szerintem ez a legkülönlegesebb az egészben. A mai felszínes és rohanó világunkban annyira ritkák azok a pillanatok, amikor száz százalékig egymásra tudunk koncentrálni, amikor nem vonják el a figyelmünket telefonok, sms-ek, e-mailek, akármik. Amikor tényleg eljut a tudatunkba és a szívünkbe az, amit a másik mond nekünk.

Én imádom ezeket a szituációkat, szeretem nézni a másikat, elemezni az egészet. Ki és mi alapján választja ki az éttermet? Ki megy előre? Mit rendel? Mennyi ideig rendel? Megkéri-e a pincért, hogy ajánljon? Mit iszunk? És mit eszünk? Ha eszünk, beszél-e? Van-e már annyira közvetlen a viszonyunk, hogy teli szájjal dumáljunk tovább? Nevetgélünk-e? Ad-e a másik az ételéből? Észrevesszük-e, ha mások ülnek a mellettünk lévő asztalhoz, mint mikor megérkeztünk, vagy teljesen megszűnik a külvilág? Ki fizet? Milyen érzéssel távozom? És milyen érzéssel távoznak a többiek?

No, hát ilyeneken szoktam molyolgatni, és akkor arról már nem is beszéltem, hogy mennyire jó valami olyat enni, aminek még hetek múltán is boldog vagyok az emlékétől. Én leginkább kétféle stílusú éttermet preferálok. Az egyik az, aminek olyan kellemes mediterrán hangulata van, és mindenféle isteni paradicsomos tésztát lehet kapni. Ez csupán azért fontos, mert van egy gyógyíthatatlan paradicsomos tészta-függőségem, amit muszáj heti egyszer kiélnem, különben olyan súlyos elvonási tüneteim lesznek, hogy akár kómába is eshetek. De tényleg! ;) Ha esetleg paradicsomos tészta nincs, akkor kiengesztelhetnek minden olyannal, ami szárazföldet már csak élete utolsó perceiben látott és egyébként rémesen gusztustalanul fest, ámde annál finomabb. És mondjuk nagyon kevés, vagy nagyon sok lába van. Bár azt kell, hogy mondjam, leginkább ilyen étteremben akkor szeretek enni, ha tőlem maximum 200 méterre ott morajlik a nagy sós víz, az egész nap süttetett arcomat simogatja a balzsamos szellő, és egy szál, kis, nyári ruhácskában borozgathatok a csillagos ég alatt. Hümm, ez tízből tízes élmény!

A másik kedvenc étteremtípusom, az az igazi, kockásterítős, házias, "mintha a nagyinál ennék" jellegű hely. Ahol megérkezésünkkor egyből egy mosolygós pincér ugrál körül, odavezet egy cuki kis asztalhoz, amelyen a vázában friss virág van, és meggyújtja a gyertyát. A falon mindenféle, az évtizedek alatt besárgult képek lógnak, az étlapnak század eleji hangulata van, és a levest kis lábosban hozzák ki.

Fentiekre tekintettel múlt héten egy olyan étteremben ettem, aminél adott volt a mosolygós pincér, a képek a falon, a Krúdy-hangulat. Budapesten, a Ráday utcában található a Vörös Postakocsi nevű étterem. Ide tértünk be egy nagyon szimpatikus akció keretében: márciusban minden csütörtökön 50 % kedvezményt adtak a végszámlából. Így aztán egyértelművé vált, hogy habzsi-dőzsi lesz. Ahogy megérkeztünk, örömmel nyugtáztam, hogy az egyik belső teremben hatalmas könyvespolc van, tele mindenféle antik könyvvel. Imádtam!

Sikerült kifognunk egy nagyon udvarias, középkorú pincért, aki ráadásul tökéletesen vizsgázott a "mit ajánlana nekem?" tesztemen. Jajj, ezzel mindig kiidegelem a pincéreket, de hát szerintem az alap, hogy egy felszolgáló ne csak odarakja elém az ételt, hanem beszélgessen velem, ismerje az étlapot és legyen arról véleménye is. És a mi pincérünk nem hogy ajánlott, hanem még le is beszélt minket egy fogásról! Itt már éreztem, hogy országos cimbik leszünk! Ráadásul nagyon egy rugóra járt az agyunk, mert én kinéztem magamnak egy szimpatikus zsindelyes meggyes pálinkát, és még mielőtt kimondhattam volna szívem vágyát, Ő pont ezt javasolta nekem. Úgyhogy teljes lelki nyugalommal rendeltem meg azt a főfogást, amit Ő ajánlott, mert tudtam, hogy ízleni fog. Igen kellemes hangulatba kerültem a kis meggyestől, ezt fokozta az előételem, ami házi sült kalács volt vargányagombával és camembert-rel, illetve belekóstoltam a Krúdy-féle hortobágyi palacsintába is. Nem csalódtam, az ízek tökéletes harmóniában találkoztak.

Én kábé már itt jóllaktam, de ezután jött még csak a java! Kissé be is pánikoltam, hogy mit fogok én ekkora adaggal kezdeni, de végül elcsomagoltattam a háromnegyedét, így nem veszett kárba egy falat sem. Főfogásként balatoni fogasfilét kértünk folyami rákkal, lecsós mártással és házi rösztivel, valamint szürke marha bélszínt Budapest-módra. Nyilván ízlések és pofonok, de azt kell, hogy mondjam, hibátlan volt minden egyes falat. Hogy kellően vidámra sikeredjék az este, elfogadtuk a pincérünk bor ajánlatát is és rendeltünk egy kancsónyit a Wunderlich pincészet Portugieseréből. Mivel én nem vagyok egy nagy sommelier, és nekem minden száraz bor aceton ízű (no, most szegény borász barátnőm mindjárt felsír), ezért én ezt nem tudtam kellően értékelni, de mivel próbálok ezen a téren is kupálódni, így hősiesen megittam. Állítólag ez is nagyon finom volt. Én meg elhiszem azoknak, akik értenek is hozzá. A számla végösszege kerekítve 22.000 forint volt, ezt felezték meg, ami igencsak hab volt a tortán. Apropó, hab a tortán: annyira teli voltunk, hogy a desszertekről meg is feledkeztünk. De természetesen vannak desszertek a kínálatban, sőt, még a nagy kedvencem, a Gundel palacsinta is ott figyelt, csak egyszerűen már képtelen lettem volna egy falattal többet is megenni.

És akkor most, amolyan kereskedelmi tévésen jöjjön a pontozás!
1.   Étterem hangulata: 9 (tízes csak az lehet, aminek a küszöbét már a tenger nyaldossa)
2.   Kiszolgálás: 10
3.   Gyorsaság: 8 (de elnéztük a lassúságot, elvégre az akcióra tekintettel bődületes mennyiségű éhes szájat kellett jóllakatniuk)
4.   Ételek ízharmóniája: 10
5.   Ételek mennyisége: 10
6.   Italok (különös tekintettel arra az isteni meggyes pálinkára): 10
7.   Árak: ezt nem tudom pontozni, hiszen mindenkinek más a drága. De ha úgy nézem, hogy milyen akciót fogtunk ki, akkor nagyon örültünk, ha pedig nincs akció, akkor úgy, hogy ittunk 4 pálinkát, egy kis kancsó bort, ettünk két előételt és két főételt, szerintem közepesen drága.

Mindezeket figyelembe véve én bátran ajánlom mindazoknak a Vörös Postakocsit, akik jobban szeretik az ilyen romantikus hangulatú éttermeket, mint a trendi, nagy tányéron kis semmi jellegűeket, akik szeretik a házias ételeket és szeretnének kapni egy kicsit a Ráday utca egyedi atmoszférájából.
Mindenkinek jó étvágyat kívánok!