Print this page
Friday, 22 January 2010 06:00

Utas és Holdvilág

Written by HB

Ez így péntekre - lehet - velős lesz kicsit, de néha ilyen is kell. :)
Nem tudom, veletek előfordult-e már, hogy nem tudtátok pontosan, mit is akartok az élettől,  rádöbbentetek, hogy nem vagytok jó helyen a világban, teljesen mást kellene csinálnotok. Szerintem az emberek többsége inkább sodródik, megpróbál alkalmazkodni az elvárások által alakított élethez.

Így tett Szerb Antal Utas és Holdvilág című könyvének főszereplője, a 36 éves Mihály is. Szülői és társadalmi elvárásoknak megfelelően szerzett szakmát, vállalt munkát a családi vállalatnál, illetve, hogy minél inkább konformizálódjon, elvette feleségül a mástól elhódított Erzsit. Talán még el is hiszi, hogy valóban boldog és jó úton halad, egészen addig, amíg olaszországi nászútjukon véletlenül össze nem futnak gyerekkori barátjával. A váratlan találkozás után előtör belőle a múlt, kamaszkora emlékei: az elválaszthatatlan baráti társaság, a még önmaga előtt is titkolt beteljesületlen szerelem, és a szabadság érzése. És mindez ráébreszti arra, hogy mindaz, amiben él, mennyire nem az, ami őt boldoggá tenné. Miközben feleségével egyik városból a másikba utaznak, az egyik állomáson leszáll egy kávéra, és véletlenül rossz vonatra száll vissza, és ezzel megkezdődik különös utazása, melynek során menekül jelenlegi élete elől és keresi élete értelmét. Közben felbukkannak az egykori gyerekkori barátok. Mihály tőlük, a múlttól várja a segítséget, a választ arra, hogyan is kellene élnie, mit kell magával kezdenie. Felbukkan Éva, a be nem teljesült szerelem is, akiről Mihály azt gondolja, hogy ő az, aki megmentheti elveszett énjét, majd a halálba is megpróbál menekülni, végül pedig…na_de nem lőnék le minden poént, olvassátok el, gondolatébresztő!

Vajon képesek vagyunk kitörni a megszokott kényelmes világunkból, ha nem vagyunk boldogok? Egyáltalán észrevesszük-e, hogy nem vagyunk boldogok? Vajon hol van az a pont az életben amikor még nem befolyásol semmi, és pontosan tudjuk, érezzük, mi az életcélunk? És ez az érzés mikor tűnik el végleg?

Valahogy úgy képzelem, hogy az élet egy út. Amikor megszületünk, megvan a cél, ahova el kell érni. Gyerekként még mindenki tisztán érzi, aztán ahogy felnő, a környezetből, társadalomból jövő hatások, elvárások egyre inkább, mint gumikötelek, ráragadnak, és egy teljesen más irányba kezdik húzni. És a valamikor tisztán látott cél teljesen eltűnik.
Egy másik életet kezd el élni az ember. Aztán – nagy ritkán - később a cél ismét láthatóvá válik. Egyesek ilyenkor észbe kapnak, megpróbálnak visszatérni az útra, és ha a gumikötelek nem elég erősek, akkor ahelyett hogy visszarántanák a próbálkozókat, elszakadnak és elengedik őket,. Aztán vannak mások, akik szintén megpróbálják, de belőlük hiányzik az erő, és a kötelek visszarántják őket. Még párszor megpróbálják, de a végén belenyugszanak abba, hogy céljukat soha nem érhetik el, és ezzel a tudattal élik le életüket.

Lehet, nincs igazam, és nincs eleve elrendelve az, hogy mi is életünk értelme, hanem mindenkire rá van bízva, mihez kezd a Földön eltöltött éveivel. És nekünk kell önmagunknak kijelölni azt a célt, amit el szeretnénk érni. És ha elég ügyesek vagyunk, tudunk mutatni egy nagy fityiszt a társadalomnak és boldogan élni, míg meg nem halunk.

Akárhogy is élünk, a lényeg a következő:

„...És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”

Good luck!!!!!

Related items