Print this page
Monday, 22 March 2010 12:00

A Játszma neve: ki nevet a végén

Written by R.S.

Gyerekkoromban nem is gondoltam volna, hogy az egykori társasjátékot – a másik kedvenc, a „Gazdálkodj okosan!” mellett– felnőttkoromban is űzni fogom - azzal a különbséggel, hogy itt már tétre megy.

 

Nemrégiben olvastam Joanne Harris Urak és Játékosok című könyvét, ugyanez volt a témája: a játék, pontosabban a játszma (milyen érdekes a magyar nyelv, pár betű, és a szó értelme máris negatív kicsengésű), ahol urak, és játékosok csaptak össze egymást intrikálva, csendesen. Az úr, aki mindvégig meg volt győződve úri mivoltáról, a háttérből mozgatva a szálakat, emberéleteket tett tönkre, csak hogy a maga állítólagos sérelmét rajtuk, a játékosokon megbosszulja.

 

 

Utáltam a könyvet a gonoszsága miatt, és már alig vártam, hogy a végére érjek, de nem tettem le; kíváncsi voltam, hogy az úr vajon megbűnhődik-e tetteiért, azért, amit a játékosokkal tett.

Aztán a könyv olvasása közben rájöttem, valami ilyesmi játszódik most az én életemben is. De a játszmát úrként, vagy játékosként élem-e meg? Kíváncsi lettem, és vártam a választ: a könyvtől.

 

És jött a csattanó: valóban az az úr, aki mindvégig annak képzeli magát, aki meg van arról győződve, hogy ő van pozícióban, aki bármit megtehet a játékossal, ide-oda rángathatja, megalázhatja, aki viszont őt tűrni köteles?

Vagy a játékos is lehet úr, még ha a körülményekből nem is ez látszik, ha rádöbben ellenfele gyenge pontjára, feldolgozatlan sérelmére, gyengeségére, hiányérzetére?

 

Elgondolkodtam: vajon ha az úr helyébe lennék, mit éreznék, hogyan lépnék, mit tennék, hogy a játékost sárba tiporjam? Ha sikerül rájönnöm, már nyertem; a játékosból úr lettem. Az úr kiadta magát nekem, és győztem felette. Megtaláltam a gyenge pontját, és már ismerem, kiismerem.

Ettől kezdve a játszma élvezhető játék lesz; az ember lecsendesedik, megnyugszik: nincsenek már dühös kitörések, felemelt hangú számonkérések, ordítozások, gyenge idegek.

 

Valójában kik életünk urai, és kik a játékosok? Tényleg ismerjük őket? Tényleg olyanok, ahogyan és amit az évek során felfedtek és megmutattak magukból? A gyengeségeiket, az erősségeiket? Ezt kihasználva valóban jól játszunk-e? Nyerhetünk-e? Vagy minden játékosnak van egy másik, belső arca is, amit senki, vagy csak nagyon kevés ember láthat? Mindenki visel álarcot? Egyáltalán ismerjük mi, saját magunkat?

Related items