Oké, oké, oké! Tudom, hogy az előző cikkem is ugyanebben a témában íródott, de komolyan mondom, hogy ez nem szándékos. Egyszerűen csak pont két egymás utáni héten történt a két eset és az ilyenek engem akkora örömmel töltenek el, hogy nem tudom nem leírni őket. Még akkor sem, ha közben millió más dologról is írhatnék a Boldog hétfőt rovatba. Szóval épp ma történt az eset: indultunk haza kocsival a fertőrákosi strandról. Álltunk a sorompónál, vártuk, hogy kiengedjen minket a bódéban ülő srác. Egyszer csak azt látom, hogy egy hatvan körüli házaspár odasétál a kocsihoz, a feleség lehajol és ékes német nyelven beszól a letekert ablakon:

- Elnézést, elvinnének minket a városig? Két óra múlva jön csak a busz. – Igenlő válaszunkra máris vígan fészkelődtek be a hátsó ülésre, mi pedig nem tudtunk hova lenni meglepetésünkben. Nem tudom, hányszor fordult elő a világtörténelem során, hogy egy hatvan feletti német pár lestoppolt volna egy magyar kocsit, de gyanítom, hogy elég előkelő helyet foglalunk el a rangsorban. Az autóba ülve aztán hamar jelét adták, hogy az előttünk álló három kilométeren nem a kínos csend lesz a kocsiban a főszereplő, nyomban meg is tudakolták, honnan valósiak vagyunk, merre tartunk, hol szálltunk meg, satöbbi. És ekkor a férj tett egy egészen megdöbbentő kijelentést:

- Én is Magyarországon születtem. Szekszárdhoz közel éltem ötéves koromig – mivel én is Tolna megyéből származom, meglehetősen nagyot koppant az állam a kisautó padlóján. Kellett jó három másodperc, mire ebben az állapotban megtaláltam a magyar „téééényleeeeg?” német megfelelőjét, és mikor hátrafordulva sikerült kinyögnöm egy „wiiirkliiiich?”-et, már éreztem, hogy megint megvan a témám a BH rovathoz. Emberünk elmesélte, hogy 1948-ban kellett elhagyniuk a Tolna megyében élő népes sváb kolóniát, mert addigra olyan szigorú intézkedéseket hoztak idehaza az ő anyanyelvük elnyomását megcélzandó, hogy azt már nem bírták elviselni. Barátnőm kérdésére elárulta, hogy az összes megmaradt magyar nyelvtudását lefedi az „egy, kettő, három, igen, nem tudom” készlet. Mint megjegyeztem, házas emberként ennél többet egyik nyelven sem kell már tudnia.

Roppant szimpatikus emberek voltak, akik - mikor kitettük őket a szállásuknál - még egy darabig erősködtek, hogy várjuk meg őket a kocsiban, amíg hoznak ki egy kis ajándékot a szívességünkért cserébe, ha már nem vagyunk hajlandóak elfogadni azt az italt, amire meg akartak hívni minket az egyik helyi fogadóban.

Hazafelé útközben azon gondolkodtunk, mennyire jó, hogy a mi generációnk már nem érzi magát feszélyezve, ha más országokból jött emberekkel kell hirtelen társalognia. Aztán arra jutottunk, hogy talán mégis. Talán mégis feszélyezve érezzük magunkat. Ha teljesen fesztelenek lettünk volna, akkor elfogadjuk azt az üdítőt, amire olyan nagyon meg akartak hívni minket és nyugodtan átbeszélgetünk velük egy kellemes félórát a dolgok állásáról. Meg is fogadtuk, hogy legközelebb ezt tesszük: nem csak találkozunk érdekes emberekkel, hanem a lehetőségeinkhez mérten igyekezni fogunk meg is ismerni őket. És akkor nem „egy olasz dalszerzőről” és „egy kellemes német párról” fog szólni a cikkem, hanem nevük is lesz és történetük is.

Boldog hétfőt az itteni sváboknak, nekünk pedig csak egy tanács: merjünk beszélni a külföldiekkel! Egyáltalán nem érdekli őket a nyelvhelyesség, annál többet a nyíltság és a lelkesedés.