Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon mi okozhatja az életünk során azt a rengeteg kudarcot, melyet át kell élnünk jellemfejlődésünk során. Úgy tűnik másoknak milyen könnyű az élete, minden az ölükbe hullik és ez igazságtalan velünk szembe. Én hiszek abban, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.
Ha képesek vagyunk átlépni saját korlátainkat, sokkal több mindent tudunk elérni, mint azt előtte bármikor is gondoltuk volna. Ez vonatkozik mind a fizikai mind a jellembeli, elvi korlátainkra is. Igazából a fizikai korlátok egy része is a fejünkben dől el. Ha valamihez nincs kedvünk, a testünk kibúvót keres és ez gyakran fájdalom vagy fáradtság formájában jelenik meg. Csak figyelmen kívül kell hagynunk egy kicsit és máris megváltozik valami. Ezt tapasztalatból mondom, az utóbbi időben volt lehetőségem átélni, milyen, amikor az ember egyszerűen képtelen elfáradni.
Gyerekkorunk óta azt nevelik belénk, hogy nem szabad sem önzőnek sem irigynek lenni, ne bántsunk másokat és osszuk meg másokkal, amink van. Kicsiként próbálunk megfelelni ezeknek a „szabályoknak”, de az évek múlásával egyre világosabbá válik, az életnek vannak olyan területei, ahol kénytelen vagyunk ezeket áthágni.
Igenis van olyan helyzet, amikor ki kell állnunk maguk mellett és döntésünk meghozatalakor nem állíthatunk mást a középpontba, nem szabad mások érdekeit előrébb helyezni saját igényeinknél. Természetesen fontos, hogy másokra is tekintettel legyünk, de ne a saját boldogulásunk kárára. Eddig életem során két olyan terület volt, amelynél azt kérdeztem, ha én nem gondolok magamra, ha én nem állok ki magam mellett, akkor ki fog? Az egyik a munkahelyem volt, a másik a párkapcsolatom.
Egy általam meg nem nevezett tudományos újság szerint az átlagember az agyának mindössze 10%-át használja ki…
Számos cikket olvastam arról, hogy ez miért is elkeserítő a számunkra: mert ha a mi kis 10%-unkkal hatalmas, világűrbe küldött masinák landolását akár másodpercre pontosan meg tudjuk mondani, akkor mit csinálnánk a 100%-os kapacitásunkkal? Vagy azért lehet elszomorító ez az adat, mert „párezeréves” földi pályafutásunk alatt csupán a 10%-ra sikerült „felfejlődnünk”? Hol rontottuk el, mit csinálunk rosszul? A kérdések után következtek a tudományosnak és ésszerűnek vélt okfejtések, nevezetesen, hogy miért ilyen „butuska” az ember, de ezekbe most nem mennék bele…
Arról viszont egy gondolatot sem találtam, hogy mik a 10%-unk előnyei – most nézzük ezeket: