Akik egy kicsit is jobban ismernek, tudják, hogy különös ismertetőjelem az állandó vigyorgás. Szinte mindig jó a kedvem és mindenben látok valami pozitívat. Minden érdekel és minden lelkesít. Állandóan túlpörgök, és mindenhol ott vagyok. Sokan nem értik, honnan ez a rengeteg energia bennem. Írtam már cikket az optimizmusról, nem is egyszer. Folyamatosan próbálom az olvasók szemléletét formálni, hogy az égen akkor is csak a napot lássák, amikor éppen be van borulva. De közben rájöttem valamire. Boldogtalanságunk nem a körülményekből fakad, nem a minket körülvevő eseményektől leszünk vidámak vagy bosszúsak. Életünk tele van jó és rossz dolgokkal egyaránt, melyek nagy átlagban egyensúlyban vannak. Viszont, hogy ezek közül melyekre vagyunk fogékonyak, az leginkább lelkivilágunktól függ.
Amíg nincs meg a belső békénk, addig érhet minket akármennyi szerencse, lehet a miénk a világ legjobb és legodaadóbb párja, lehetünk gazdagok és legszebbek, helyünket akkor sem fogjuk lelni. Egyesek magukba fordulnak, mások elmenekülnek és csak egy nagyon szűk rétegnek jut eszébe, hogy megkeresse, valójában mi is van rá ilyen negatív hatással. Nem állítom, hogy egyszerű folyamat magunkba nézni és megkeresni a boldogtalanság okát, főképp, hogy általában nem egy, hanem legalább egy tucat ilyen van életünkben. Lehet ez személy, szituáció, hely, egy meg nem tett lépés vagy éppen egy fel nem dolgozott régi emlék. Sokszor nem is sejtjük róla, hogy belső nyugtalanságunk forrását alkotja. Sőt, még az is előfordulhat, hogy boldogságunk forrásának tartjuk, miközben csendben, belülről mérgez. Éppen ezért időről időre érdemes egy kicsit elbeszélgetni magunkkal, hogy valójában mit is akarunk, merre is tartunk, mi az, amit nem szeretünk az életünkben, és mi az, melyet ugyan szeretünk, de ha nem lenne, mégis felszabadítana bennünket.
Ahogy ezeket szépen lassan felszámoljuk életünkben, úgy tűnik mindig egyre kékebbnek az ég, még a borongós napokon is, halhatóvá válik a madárcsicsergés és illatossá az éjszaka. Amik korábban idegesítettek, egyszer csak nem tűnnek gondnak. Amik eddig lefárasztottak, most erőt adnak. A nehézség kihívássá válik, melyet nem megkerülni, hanem legyőzni kell és a kezdeti sikerek után már mi akarunk küzdeni, mert már élvezzük a harcot. Képessé válunk mosolyogni saját setesutaságunkon. A bosszúállás és rosszakarás egyre távolabb áll tőlünk. Ellenségeinkre sem tekintünk úgy mint rosszra, hanem mint szegény boldogtalanokra, kiknek segítség kell. És egyre inkább elfog az érzés, hogy csak újra és újra átölelnénk a világot. Így ébredni minden reggel és ezzel a tudattal feküdni. Igen, szerintem ez az igazi boldogság. Amikor adni már nagyobb öröm… És mi van akkor, ha ehhez még hozzá jön az igaz szerelem? Szerintem az már konkrétan a mennyország, a nirvána, a minden, a földöntúli boldogság maga. A lehetetlen onnantól fogva tényleg nem létezővé válik.
Hát nem éri meg ezért cserébe egy kis önvizsgálatot tartani? Gondolom, most többeknek megfordul a fejében, hogy persze, könnyű azt mondani. (Ők azok, akik nem olvasták a korábbi cikkeimet.) Őszinte ember vagyok, még a kegyes hazugságokat sem csípem, és nem ajánlanék olyan dolgot az olvasóimnak, melyet nem próbáltam ki magam is. Egy év alatt olyan hihetetlen változáson ment át az életem, melyre csak kevesen mernek vállalkozni. Amit itt leírtam, végrehajtani egyáltalán nem könnyű, de működik!