Cikkem megírásának elsődleges motivációja, hogy a közelmúltban történt az életemben egy olyan esemény, amely fenekestül felforgatta azt. Szerencsére nem tragédia illetve haláleset, de azért mindenképpen egy olyan jellegű dolog, ami megváltoztatta nemhogy a jelenlegi életemet, de szinte bizton állíthatom, hogy a jövőmet is.
Optimizmus című cikkemet alig több mint egy éve írtam. Akkor célom az volt, hogy egy kicsit változtassak a negatív világképen, segítsek abban, hogy a felhőkben ne a borút, hanem a mögötte rejlő napsugarakat lássuk. Most pedig reményt szeretnék adni azoknak, akik úgy érzik, nekik semmi sem jön össze, rájuk az Égiek pikkelnek.
Mióta elkészítettem az interjút Narayannal, éreztem, hogy ki kellene állni hasonló ügyek mellett, hogy támogatni kellene valahogy az efféle kezdeményezéseket. Ugyanakkor az is szöget ütött a fejemben, hogy valami közelebbi dologra lenne szükség, amiért lehet lelkesedni. Valami, ami itt van, Magyarországon. Megtaláltam. Szombat délelőtt találkoztam Boncz Dórival és Gyurity Zsuzsival, akikről előzetesen mindössze annyit tudtam, hogy egy sérült gyerekekkel is foglalkozó óvodát készülnek nyitni Újpesten. Először megnéztük az épületet – egyelőre csak kívülről, mert bár az épület használati jogát már megkapták, a kulcsot azonban még nem – majd beültünk a szomszédos cukrászda teraszára beszélgetni. Jelen volt még Dóri férje, Imre is, és amíg ő és Zsuzsi sütiért álltak sorba, én el is kezdtem faggatni Dórit.
- Hogy jött az ötlet, hogy nyissatok egy ilyen óvodát?
- Azt mondtad már, hogy hol dolgoztunk korábban? – kérdezte Zsuzsi, aki épp kijött a cukrászda ajtaján és lehuppant mellénk.
- Hol dolgoztatok korábban? - csaptam le azonnal a kérdésre és ezzel elkezdődött a beszélgetés.
Tekintettel arra, hogy az utóbbi időben rossz hírek sora zúdult a környezetemre és rám, úgy éreztem, itt az ideje, hogy tudatosan próbáljam kirántani magam és a jónépet a pöcegödör aljáról.
Pénteken még úgy gondoltam, szentelek egy sokkal mélyebb cikket a gyásznak, annyira itt volt bennem az érzés. Úgy takart be, mint egy hatalmas takaró. Próbáltam megtalálni az érzésben valami biztonságosat, megnyugtatót, melegséget, amilyeneket az ember egy nagy puha paplan alatt érez, de ez nem az a takaró, ami alatt jó pihenni. Ez olyan fojtogatós nagy lepel, muszáj volt alóla kimászni.
A múlt héten két ismeretlen ismerőstől búcsúztunk: egy Baráttól és egy Szerelemtől.