Sokszor elgondolkodom azon, hogy vajon mi okozhatja az életünk során azt a rengeteg kudarcot, melyet át kell élnünk jellemfejlődésünk során. Úgy tűnik másoknak milyen könnyű az élete, minden az ölükbe hullik és ez igazságtalan velünk szembe. Én hiszek abban, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa.

Ha képesek vagyunk átlépni saját korlátainkat, sokkal több mindent tudunk elérni, mint azt előtte bármikor is gondoltuk volna. Ez vonatkozik mind a fizikai mind a jellembeli, elvi korlátainkra is. Igazából a fizikai korlátok egy része is a fejünkben dől el. Ha valamihez nincs kedvünk, a testünk kibúvót keres és ez gyakran fájdalom vagy fáradtság formájában jelenik meg. Csak figyelmen kívül kell hagynunk egy kicsit és máris megváltozik valami. Ezt tapasztalatból mondom, az utóbbi időben volt lehetőségem átélni, milyen, amikor az ember egyszerűen képtelen elfáradni.

Sokkal több problémát okoznak azonban a mindennapokban azok az apró korlátok, melyeket észrevétlenül állítunk magunk elé. Titkok, szabályok és észérveknek tűnő dolgok, melyekkel magunkat próbáljuk védeni. Nem is sejtve, hogy talán éppen ezek okozzák számunkra a kudarcot. Félünk átlépni határokat, melyeket mi építettünk. Pedig ha nem lennének, egy csomó felesleges idegeskedéstől óvnánk meg magunkat. Ha csak a szerelmi életünket nézzük, már ott is éppen elég példát tudnánk felhozni: Mit engedjünk meg a másiknak? Mi számít megcsalásnak? Mitől számít komolynak egy kapcsolat? Vannak persze társadalom által generált korlátok is, melyeket egyesek szigorúan betartanak, míg mások inkább csak útmutatásnak tekintenek. Ilyen többek között a házasság témaköre is. Morális és etikai kérdések is sokszor gátat szabnak tényleges vágyainknak. Persze ezzel nem azt akarom sugallni, hogy egyáltalán nincs szükség korlátokra és az erkölcstelen élet híve vagyok. De nem lenne muszáj ezekhez annyira mereven ragaszkodnunk. Ha már egyszer mi szabjuk ezeket, akkor merjünk rajta változtatni is. Hiszen változik a világ, és vele együtt mi is, és az igényeink is. Miért várjuk el másoktól, hogy könnyítsenek helyzetünkön, ha még mi magunk sem vagyunk rá képesek?

Amikor rájövünk, hogy változtatnunk kell életünkön, mert valami nincs rendjén, dolgaink nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, akkor mindig valamiért csak a külsőségekkel törődünk. Új külső, lakás-átalakítás esetleg egy új hobbi… Csak nagyon keveseknek jut eszébe, hogy a megújulást, a változást belülről kell elindítani. Gondolkodásmódunkra és életszemléletünkre is ugyanúgy ráfér időnként a tavaszi nagytakarítás, mint a ruhásszekrényeinkre. El kell felejteni a rég elavult elveket, az olyan célok kergetését, melyeknek már nincs értelme és helyettük új és reális vágyakkal kell megtöltenünk életünk mindennapjait, melyek erőt adnak a nehéz pillanatokban és előre visznek bennünket. Minden életkornak és életszakasznak megvan a maga jellemvonása, nem kell mindig a régmúlt időkéhez ragaszkodnunk. Csak azért, mert nem leszünk fiatalabbak, még nem kell attól rettegnünk, hogy megöregszünk. Ne hagyjuk, hogy elrohanjon mellettünk az élet. Engedjük időnként, hogy magával ragadjon az ár és élvezzük, hogy még nem sejtjük mit is hoz a holnap. Ha minden apró dolgot saját korlátaink köré akarunk bezsúfolni, pont az élet izgalmától fosztjuk meg magunkat. Vegetálni semmi, ÉLNI az a MINDEN!