Az utóbbi időszakban meglehetősen rosszkedvű voltam. Nem tudtam, mi lehet pontosan az oka, de azért sejtéseim voltak (egy hónapja nem sportolok, munka után hébe-hóba lecsúszik pár feles, nem túl jó a hangulat a munkahelyemen, nem edzem az agyamat sem és iszonyatos honvágyam is van). Ennek az időszaknak azonban a napokban véget vetettem. Pár napja csak zöld teát és ásványvizet iszom, tisztítás céljából, valamint tegnap véletlenül beleszaladtam Michael Palin egyik dvd-jébe. Aki nem tudná, ki ő: a Monty Python társulat egyik tagjáról van szó, aki amellett, hogy egy rém vicces figura, igazi világutazó is. Az útjairól pedig annak rendje és módja szerint filmeket is készít. Ez a dvd a Himalájánál tett látogatásáról szól.
Én kisgyerekkorom óta gyengéd érzelmeket táplálok a Föld minden, a tengerszintnél legalább ötszáz méterrel magasabban elhelyezkedő pontja iránt, s már régóta vágyom Himalájánál forgatott filmek végigsóhajtozására. Az pedig, hogy az egyik kedvenc tréfagyártóm mutatja be ezt a lélegzetelállító tájat, már csak hab a tortán. Ma le is ültünk Ornyúval, szerelmetes virágszálammal, hogy megnézzük a filmet és miközben közelítettem a dvd-t a laptopomhoz, titkon nagyon reméltem, hogy nem csak egy egyórás összeállítást rejt a lemez. De nem ám! Három egyórás epizódot tartalmaz, és további reményeket ébresztett bennem a tény, hogy a lemez felületét a „Disk A” felirat díszíti. Ma megnéztük az első részt és nagyon-nagyon-nagyon megérte. Holnapra és holnaputánra még van egy-egy epizód, szóval két napom van fellelni a „B” jelű lemezt valamelyik boltban. Nem tudom, milyen hosszú ez a sorozat, de ha arra gondolok, hogy az angol ábécé 26 betűből áll, önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám. A film végén eszembe jutott, hogy a múltbéli punnyadás egyik oka lehetett az is, hogy az éjszakai munka-nappali alvás következményeként a napfény már-már csak ködös emlékeinkből ismerős. Nosza, irány a tető! Hegynek nem hegy, de magasan van és jöhet a napfényterápia!
Ahogy ott álltam csukott szemmel a háztetőn, fürdetve arcomat a fényben és a szélben, egyszer csak Ornyú hangját hallottam: ”Kész! Jöhetsz.” „Mi van kész?”-motyogtam hunyorogva. „Hát az ugróiskola, mi más?”- torkollt le, mintha mindennapos elfoglaltságaim közé tartozna ez a játék. Jót röhögtem a hanghordozásán és a következő fél órát szökdécseléssel és folytonos vihogással töltöttük: „Ballábaaaaas!!!!” „Vonalra léptél!!!!” „Elefánt!!!!” Végül Ornyú nyert 2:0-ra, amit ott helyben fel is kapartunk a Wall of Fame-re egy kaviccsal. Csúnya égés ez részemről, de egy biztos: csak a csatát nyerte meg, a háborúnak négy hét múlva lesz vége, akkor utazunk haza. Van ugyan egy olyan gyanúm, hogy huszonhétévesen félóra ugróiskolázással nem sok esélyem van bekerülni a Rekordok Könyvébe mint nagy sportteljesítményt véghez vitt férfi (sőt, attól tartok, hogy ezzel a tevékenységgel még a „férfi” kategóriába sem nagyon férnék be), de kedvjavítónak tökéletesen megtette. Ma megpróbálom felvidítani a kollégáimat is. Szerintem sikerülni fog.