Itt a május, itt a jó idő. Érettségi, évadzárók ééééés a döntők ideje! Mert aki sportkedvelő, nem tudja figyelmen kívül hagyni, hogy bizony kedvenc csapata(i) ezekben a napokban érkeztek/érkeznek a döntő mérkőzésekhez. Kupák, sorsok, szerencse, bírók… Aki igazi szurkoló, annak említeni sem kell ezeket, mert ez az időszak egyszerűen erről szól.

Mennyekből a pokolba, kétségbeesésből a mámorba  pillanatok műve, és egy mérkőzés alatt többször is átélhető, egy valódi érzelmi hullámvasút. De még milyen! Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én meccset nézek, akkor minden idegszálammal arra koncentrálok, a tömeggel kántálom az indulókat, vaknak titulálom a bírókat, pontszerzésnél nagyokat ugrok, tapsolok és ha olyan van, ordítok! Időnként belegondolok, lehet, hogy a sportokat csak a szurkolás élménye miatt szeretem igazán, mert szurkolni jóóó! Én a részemről kötelezővé tenném. Feszültség levezetése, jó levegő, társaság, családi program… Nem is értem sokszor, hogy miért járnak egyes meccsekre olyan kevesen. Mert néha elszomorít, amikor a lelátó nemcsak hogy félig, de negyedéig sincs. Rendben van, hogy sikerorientáltak vagyunk, mert nem jó érzés, amikor kikap a kedvencünk. De miért kell rögtön elfordulni tőle? Viszonylag kevés az az ember, akik tényleg mindig kint vannak a meccseken, akik kitartanak a csapattal bajban, a hullámvölgyben és szurkolásukkal támogatják őket. Mert szüksége van a csapatnak erre. Ahogy a színészeknek is a közönségre. Hiszen a csapatsportokat már rég nem csak a maguk szórakoztatásukra űzik, hanem bizony kőkeményen a szórakoztató ipar része. A néző a motiváló tényező, nélküle mit sem ér. Bizalmát ki kell érdemelni. Ha úgy vesszük, tulajdonképpen ő az Atyaúristen, mert ha nem megy ki szurkolni, nincs bevétel, nincs felújítás, nincs bővítés, nincs új játékos, nincs semmi. Persze lehet szerezni mecénásokat, de kérdés, hogy meddig ölik bele a pénzüket hobbiból.

Gyakran nézek végig az üres sorokon és elgondolkodom: Ennyire nem érdekel senkit sem a csapat? Aztán jön egy bajnoki mérkőzés, ahol esélyes az aranyra, és a lelátók megtelnek, zúg és éljenez a tömeg, buzdít és lelkesít, a játékosok szárnyakat kapnak. Nyernek! De hiába, mert egy fecske nem csinál nyarat. Jön az újabb megmérettetés, immáron tét nélkül, de a tömeg elmarad. Kedvét szegi ez a lelkeseknek. És nem értik, hogy mit lehetne még csinálni. Talán majd a nevek segítenek. Ha híres emberek lesznek a csapatban és a csapat mögött. És a gondolatokat tettek követik, és leváltják azt, kinek az aranyat köszönhetik, egy jobban csengő névért.  Mert hol a pénz van, azt hiszik, ismerik a szurkolói természetet. Közben a másik oldal csak csóválja a fejét és nem érti, hogy ezt miért kellett. Pedig ebben mi is pont annyira ludasak vagyunk. Minden egyes általunk kihagyott meccs egy lépessel közelebb visz egy hasonlóan balga döntéshez. Mert sokan már csak divatszurkolók: akkor mennek ki, ha nagy siker van kilátásban. Pedig milyen jó érzés még szurkolóként is a teltházas stadion látványa. Amikor családi programmá válik, párok jönnek ki, barátok állnak össze, sálak, lufik és a tömeg, mely a csapatot élteti.

Nem lenne szabad ilyen gyorsan feladnunk, mert bármennyire is hihetetlen, ez viszi előre az egészet. Ha tehetjük, nézzük kedvenceinket élőben és támogassuk őket! Megérdemlik! És igaz, hogy lassan vége a szezonnak, de mindig jön egy újabb. Legyünk aktívan részesei! Győzzön a jobbik!

HAJRÁ MAGYAROK!