Az elmúlt hétvégét Szerbiában töltöttem egy csaknem igazi multikulti lakodalomban Szabadkán. Egy magyar-szerb vegyes családból származó lány egy kanadai sráchoz ment hozzá, tehát a közösség nem volt éppen szokványosnak mondható.

Manapság nagyon sok mindenre rávágjuk, hogy multikulti itt, Magyarországon Budapest és néhány nagyváros kivételével ezt nem nagyon lehet megtapasztalni. Persze van szinte mindenhol kínai kajálda, meg McDonald’s, meg amerikai filmek a moziban, de mégiscsak egy viszonylag zárt nemzetállamban élünk.

Mennyivel érdekesebb lehetett régen. Amikor még létezett az Osztrák-Magyar Monarchia, és jóval nemzetközibb volt az országunk. Amikor több különböző nemzetiség élt egymás szomszédságában. Amikor még megvoltak a tót, sváb falvak, és országon belül is meg lehetett ismerni a különböző kultúrákat.

Persze lehet mondani, hogy lásd mégsem működött. Mert mindig van egy ember, aki irányítani akar,  aki úgy érzi, hogy az ő népcsoportja volt ott előbb, ezért őt több jog illeti meg.

Hogy Szabadkán ki volt ott előbb, azt nem tudom, de jó ideig mi uraltuk. Ezen a hétvégén a legérdekesebb (meglepőbb?) számomra nem az volt, hogy milyen jól tudja érezni magát szerb és magyar együtt. Nem is az, hogy a kanadai férj, és a tanúja is mennyire jól elvan egy viszonylag más kultúrában, számukra ismeretlen nyelvű emberek között. És még csak nem is az, hogy működik az egymás mellett élés, mert a kisemberek szintjén mindig is működött.

Hanem azon, hogy a szabadkai városházán a díszteremben csak és kizárólag magyar hősök díszítik az ablakokat. Hogy a szerb zászló mellett megfért a horvát és a magyar.

És hogy mindez látszólag senkit nem zavar. Egy ideális világnak pont így kellene működnie.
A különböző nemzetiségek szabadon élnének egymás mellet, és vigyáznának a másik kulturális örökségére is. Egy ideális világban…