Nyílt titok, hogy bár általában az egyszerűségre törekszem, igen gyakran magát az egyszerűsítési folyamatot is rázúdítom hallgatóságomra mondandóm megosztása közben. Az így alkotott információs vihar pedig nem ritkán értetlen tekinteteket generál. Egyesek már paródia tárgyává tették, a véleményük szerint némiképp fura étkezési szokásaimat, illetve az ehhez kapcsolódó ebédlős momentumokat…

Nagyon sokáig nem tartottam magamat egy bonyolult léleknek. Aztán az élet mégis csak rávilágított a lényegre: Amit gondolok, hogy akarom, azt valójában nem akarom. És amire azt hinném, hogy nem kell, na azért aztán foggal-körömmel… kivéve akkor, amikor nem… vagy mégis?! Na, ennél a gondolatmenetnél csak egy-két fokkal vagyok komplikáltabb.

Ami a szép az egészben, hogy gyakorlatilag ez minden téren igaz rám, legyen szó a reggeli öltözködésről (Erről majd egy másik cikkben.) vagy az étkezésekről.
Önmagában az elfogyasztott mennyiségek tekintetében is igencsak sztochasztikus értékeket produkálok. Az „éppen csak egy tányér leves egész napra” időszakomtól, az „együk végig a teljes étlapot, mert nem tudok dönteni” szituációkig minden előfordulhat nálam. És teljesen spontán! Néha azért az egy szem levesért is olyan versenyfutást produkálok, hogy az ember azt hinné, éppen a teljes menüsorra hajtok. Van, hogy bejelentem, nem is vagyok éhes, de azért lecsúszik a három fogás… Magam sem tudom ezt kiszámítani. De már nem is akarom, inkább alkalmazkodom.

Na már most, mivel azért már egypárszor szembesítettek nemegyszerűségemmel, ezért próbálom magam visszafogni, és mindent egyértelműsíteni. Igyekszem a menzás és éttermes étkeket úgy elfogadni, ahogy vannak. De ez nem mindig megy nekem.
Kollégáim már rájöttek, nem mindig célszerű engem az a’la carte-os kívánságaimmal a menüs sorba beengedni, még akkor sem, ha az éppen szinte üres. Vannak emberek, akik a monoton munkára szocializálódtak és néhány apróbb kérdéssel is könnyen ki lehet zökkenteni őket kicsiny világuk harmóniájából.  Én azt gondolnám, hogy ha elmondom a néninek, hogy „csak abban az esetben kérnék rántott sajtot, ha a brokkolis csirke már elfogyott és mindezt fél adag zöldséggel és krumplival, de ha már nincs zöldség, akkor inkább hagyja”, és ha finoman érdeklődöm, hogy „van-e paradicsom vagy káposztasaláta? És ha van paradicsom, akkor első körben azzal a lehetőséggel élnék.” még nem túl bonyolult ahhoz, hogy ne lehessen teljesíteni. Azonban az az enyhén zavarodott tekintet és a tétova mozdulatok ilyenkor mást sugallnak. Pedig csak a jó szándék vezérelt, hogy ne kelljen visszajönnie kérdezni! És levest még csak nem is kértem…

Van egy olyan képességem, hogy a legegyszerűbb dolgokat is olyan szépen be tudom csomagolni a választékosság jegyében, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza. Ehhez jön még hozzá a lelkesen gyors beszédtempóm, illetve a korábban már említett Ladybird-effektus. Mert ha egyébként minden klappolna, akkor azért valaminek mégis csak közbe kell jönnie…
Hát így telnek nálunk/velem az ebédszünetek.

És a hagymás chips a marcipános fagyival, illetve a házi kolbász a nagymama baracklekvárjával igenis, hogy finom!