Print this page
Tuesday, 16 March 2010 07:00

Mert az élet megy tovább…

Written by O.


Tekintettel arra, hogy az utóbbi időben rossz hírek sora zúdult a környezetemre és rám, úgy éreztem, itt az ideje, hogy tudatosan próbáljam kirántani magam és a jónépet a pöcegödör aljáról.


Pénteken még úgy gondoltam, szentelek egy sokkal mélyebb cikket a gyásznak, annyira itt volt bennem az érzés. Úgy takart be, mint egy hatalmas takaró. Próbáltam megtalálni az érzésben valami biztonságosat, megnyugtatót, melegséget, amilyeneket az ember egy nagy puha paplan alatt érez, de ez nem az a takaró, ami alatt jó pihenni. Ez olyan fojtogatós nagy lepel, muszáj volt alóla kimászni.

 

 

A múlt héten két ismeretlen ismerőstől búcsúztunk: egy Baráttól és egy Szerelemtől. Szerencsére ez most egyik sem érintett közvetlenül engem, de aki már egyszer végigcsinálta a gyász nehézkes folyamatát, az minden egyes ilyen alkalomkor újraéli kicsit. Most egy jóbarátnak kell vállat tartani. Nem azért kell, mert Ő elvárja, azért kell, mert tudom, hogy nincs ennél fontosabb ilyenkor. Kellenek a vállak, amiken órákon át lehet sírni, kellenek az ölelő karok, kellenek a semmit mondó, mégis olyan sokat jelentő mondatok, és kell a puszta jelenlét, hogy érezze a gyászoló: nincs egyedül.


Tudom, hogy nem lehet mérlegre tenni és rangsorolni az elvesztések kapcsán érzett fájdalmakat, mégis azért érintett meg nagyon a két eset, mert mindkettőnél fiatalokról volt szó. Amikor kisgyerekek vagyunk, és először találkozunk a halállal, mint fogalommal, érzéssel és állapottal, legtöbbször úgy szembesülünk vele, hogy elveszítjük egy nagyszülőnket. Nyilvánvalóan szomorúak vagyunk és sírdogálunk, hogy nagyi már nem süt nekünk több palacsintát, vagy papával már nem mehetünk többet horgászni, de az egészből inkább szüleink fájdalma jön át. Ahogy először látjuk a mi nagy és erős Apukánkat sírni, vagy amikor észrevesszük Anyut két nekünk szánt mosoly között pityeregni a tűzhely fölött. Megértjük, hogy ez az élet rendje: megszületünk, felnövünk, lesznek gyerekeink, unokáink, végül eltávozunk.


De az élet nem ilyen egyszerű! Mindenkinek más sors és más út van megírva, és sokszor idő előtt találjuk magunkat szemben egy olyan személy elvesztésével, amire még nem vagyunk felkészülve. Amikor el kell valakit engednünk szerintem az a legnehezebb, hogy az életünknek bizonyos szeleteit újra kell építenünk. Teljesen. És nem mindegy, hogy ez a szelet mekkora.


Akik nálam sokkal okosabbak, azt mondják, a szakítás is hasonló ahhoz, mint mikor valaki meghal. Hiszen számunkra nagyon sok minden múlik el akkor: álmok, érzések, remények, hitek, szerelem, biztonság, stb. És marad a helyében a riadtság, a pánik, a bizonytalanság, a hiány, a ’mihez is kezdjek most magammal ?’-érzés. Mivel mindkettőben volt már részem, így egészen pontosan tudom, hogy össze nem lehet hasonlítani a két érzést. Igen, amikor szakítunk, az fáj. „Baromira”, ahogy szoktam mondani. Meg még annál is sokkal jobban, bár szerintem legtöbben ilyenkor csupán a be nem teljesült álmaikat siratják. Hiszen az az ember él, csak nem kérünk már egymásból. De amikor elmegy valaki örökre, akkor nincsenek opciók, nincs választási lehetőség, nem lebeg a fejünk felett, hogy akár vissza is csinálhatjuk az egészet, nem utálhatjuk, nem szidhatjuk, amiért itt hagyott bennünket. Akkor nincsenek már csaták, harcok, remények, hisztik. Akkor csak a miértek maradnak.


Ismét egy közhely: az idő a legjobb orvosság. Helyesbítenék: nem orvosság, csupán placebo. Sajnos az időben nincs semmi olyan hatóanyag, amitől kevésbé fájna már a hiány, amitől válaszok jönnének a miértekre. Egyetlen dolog miatt hat az idő: mert mi akarjuk, hogy hasson. Mert muszáj. Mert nem lehet örökké a megválaszolatlan miértek között csücsülni, zokogni egy sarokban, és nem lehet elhagyni magunkat. Mert az élet megy tovább. Bármilyen gyomorforgatóan is felháborító ez a mondat, akkor is igaz. Az ember erős, túl tud élni bármit. Egyszerűen nincs más választása. Feladni, az soha nem lehet opció! Mert a Nap másnap is felkel, mert az óra ketyeg tovább, mert –bár elvesztünk valakit- maradnak még, akik számára mi nagyon fontosak vagyunk, és ők is azok számunkra. És előbb, vagy utóbb elérkezik majd az a pillanat is, amikor már bűntudat nélkül megy a nevetés, amikor nem riad fel arra az ember az éjszaka közepén, hogy valami annyira fáj. Apadni fognak a könnyek, múlik a kínzó érzés. És előbb, vagy utóbb elfogadjuk a tény, miszerint minden tragédia valamilyen ajándékot hordoz magában. Mert csak ezzel a hittel lehet felkelni és továbbmenni, hogy mindenkinek van egy ablaka, ami mögött valami új és csodás van, csak meg kell találni.

 

 

 

 

Végezetül szeretném Veletek megosztani azt az idézetet, amit azzal a Valakivel együtt találtunk, akitől a legtöbb jót kaptam az életben. Akitől olyan lettem, amilyen. Most már csak én olvasgatom újra és újra magamnak, mindig, ha magával rántana a hiánya:

 

 

 

 


Hiszem, hogy a képzelet erősebb a tudásnál,
hogy a mítosz igazabb a történelemnél,
hogy az álmok hatalmasabbak a valóságnál,
hogy a remény mindig győzedelmeskedik a tapasztalat felett,
hogy a nevetés az egyetlen gyógyír a bánatra,

és hiszem, hogy a szeretet erősebb a halálnál.

(Robert Fulglum)


Ennél sokkal pozitívabb kicsengésű cikket szerettem volna írni, de sokadik nekifutásra is csak ilyen sikeredett. Nézzétek el nekem! Az a bizonyos ’mindenhez mosolyogva és pozitívan állni’-gomb időnként még nem akar funkcionálni. De már szerelem! ;)


Kedves Olvasóim! Kívánok Nektek erőt, lelki békét, és szerető hátteret ahhoz, hogy újra megtaláljátok a napsütést az életetekben!

Related items