Épp mire megtanultam volna, megváltozott a napi beosztásom. Ma ugyanis nagy bánatomra kiköltözött a kedvenc német önkéntes kolléganőm, aki nyolc hónapot lehúzott ugyanilyen munkakörben Új-Zélandon, aztán hét hónapot itt, és most ugyanígy fogyatékos emberekkel fog foglalkozni, csak most már rendes állásban, a nem messze levő Bristolban. Marlis feladatainak egy részét így én veszem át, ami azért nagyon jó, mert így például gazolás helyett egy csomót fogok nemezelni. Egészen elájultak itt attól, hogy én tudom, mi az a nemezelés, sőt már csináltam is. Úgyhogy ennek örömére egyből rámbíztak egy kötögetős csoportot is. Csak meg ne kérdezze tőlem valaki, hogy hogyan kell két sima után egy fordított szemet lekötni.

A csoportokba bedolgozó önkéntesek programja amúgy időnként változik, attól függően, hogy melyik „szülő” vagy külső csoportvezető van éppen szabadságon, vagy kinek akad valamilyen dolga. Ezeket minden reggel átbeszéljük, kilenc előtt tíz perccel találka van az irodában (nagyon muris, van, aki már gumicsizmában, felszerelkezve érkezik, van, aki fogkrémmel a kezében, mert épp valamelyik bentlakónak segített fogat mosni). Eddigre már mindenki megreggelizett, fél nyolckor kezdődik ugyanis a nap, reggeli, mosogatás, egy kis rakodás, mindenki rendbe szedi magát és irány az iroda. Ide csak a dolgozók jönnek, a bentlakók nem hivatalosak. Megbeszéljük, hogy mi lesz aznap, aztán kilenckor kezdődik a munka: kinek-kinek a kis kézműves csoportjában, a konyhában vagy épp a gazdaságban. Én hétfőn és kedden délelőtt nemezelek, szerdán takarítok (ez mondjuk inkább afféle mindennapos takarítgatást, porolást, felmosást jelent; van bejárónő is, meg a bentlakóknak is feladata tisztán tartani a házat, amiben laknak), csütörtökön a pékségben dolgozom, és a péntekem szabad.

Fél tizenegykor kezdődik az elmaradhatatlan és szent teaszünet. Senki nem kávézik ilyenkor, úgyhogy elhűlve néznek rám, ha nem kérek a teából, hanem csinálok egy gabonakávét magamnak. Amúgy az a vicces, hogy hihetetlen módon rákaptam a teára, szerintem egy év alatt nem iszom egyébként annyit, mint amennyi a három hónapos teaadagom lesz. Szóval ilyenkor félórás rituálé keretén belül mindenki körbeüli az asztalt ott, ahol éppen ügyködik (teafőző és teafű természetesen az összes elképzelhető helyen van, még a farmon is), és tízóraizik meg teázik egyet. Tizenegykor meg, mint akinek csengettek, felkel a nép és visszamegy dolgozni. Negyed egyig. Ekkor ugyanis – szintén szigorúan vett – ebédidő, azaz lunchtime következik. Ebédre szinte sosem esznek meleget, legtöbbször csak valami szendvicset, lekváros kenyeret, salátát, gyümölcsöt. Ez utóbbiakat mondjuk inkább én eszem, a bentlakók nem annyira velneszfitnesz ízlésűek. A háziapuka nálunk kivételes egy jelenség: ha lehet, még nálam is velneszebbül igyekszik táplálkozni, rendszeresen fogyaszt például csírákat...

Ebéd után pihenő van, egészen fél háromig, mert akkor újra kezdődnek a „workshopok”. Ezek is meghatározott szertartás szerint zajlanak egyébként, mert az első lépés a check in, azaz bejelentkezés. Mindenki elmondja, hogy van, mi történt vele, van-e valami, amit megosztana a többiekkel. Záráskor meg azt, hogy érezte magát, mi tetszett, mi nem tetszett. A délutáni munka első fele négyig tart, ekkor természetesen teaszünet következik. Fél öttől negyed hatig meg megint egy kis dolgozgatás, hogy aztán negyed hatkor „kicsekkoljunk”. Aztán egy kicsit ejtőzhet mindenki a hatórai vacsoráig. Hétfőn délután kertészkedem, kedden a főzőcskézős csoportba vagyok beosztva, szerdán a mi házunkra főzök egy bentlakóval, csütörtökön délután pedig a gazdaságban dolgozom, és kéthetente csónakázni kísérem a népet.

No és a péntek a szabadnapom. Ez azt jelenti, hogy tényleg azt csinál az ember, amit akar, ilyenkor nem kell alkalmazkodnia a ház napirendjéhez sem, persze el kell mosogatnia maga után, de nagyjából ennyi. És persze le lehet lépni – ezt csináltam én is a héten: elbicikliztem a legközelebbi városkába, Stroudba. Már az is elég kaland volt, hogy a baloldalon biciklizzek, de maga a kisváros is nagyon érdekes hely. Amikor neten utánaolvastam, először az jutott eszembe, biztosan azt hiszitek majd, viccelek. És biomániásként pusztán poénkodom… Stroud ugyanis gyakorlatilag a biotáplálkozás egyik angliai központja. Itt nyílt Nagy-Britannia első bioétkezdéje (oda most nem jutottam el, de legközelebb kipróbálom!), és külön biotermékeket forgalmazó üzlettel Dunát lehetne rekeszteni, pedig a városka alig harmincezres. A boltok tele vannak mindenféle helyi termékekkel (a szappantól a kézművestárgyakig), mert nagyon büszkék a környékre meg a bio kuriózumaikra. Egyébként nagyon hangulatos hely, állítólag igen harciasak a helyiek, mindenféle jogaikért az utcára mennek tüntetni, így sikerült például megmenteniük néhány középkori épületet a lebontástól – ezektől még bájosabb az egész belváros.

No így nézett ki a szabadnapom – aztán meg ugye szombat-vasárnap következik, ami hétvége lévén lazább egy kicsit: ilyenkor később, csak kilenckor van reggeli, aztán meg vagy valami kirándulás, vagy pedig bevásárlás van, esetleg mozi. Ilyenkor legtöbbször valahol étteremben esznek a bentlakók, persze kísérettel-segítséggel. A vasárnap délelőtt eltelik a főzőcskézéssel, ezt mióta itt vagyok, én csinálom, ami ugye nem nagyon esik nehezemre. Délután meg ejtőzés, pihengetés... Általában vasárnap szabadnaposak a házvezető szülők nálunk, úgyhogy ilyenkor (meg a hét még egy másik napján) vagyok ügyeletes: ez annyit tesz, hogy este nekem kell figyelnem rá, hogy zárva legyenek az ablakok, ajtók, és otthon kell lennem, ha bárkinek szüksége van valamire. Egyébként az esték szabadok, szóval lehet csavarogni.

És most jön a legnagyobb meglepetés: tíz körül általában ágyba kerülök...