Outing, vagyis kirándulás. Ha ez a szó elhangzik a hétfő esti közösségi megbeszélésen (community meeting), mindenki borzasztó izgatott lesz. A bentlakók legalábbis. Ők tudniillik nagyon szeretik ezeket a kiruccanásokat – az önkéntesek már kevésbé, mert nekik (nekünk) ezekre szinte biztosan menni kell. A kirándulások mindig szombatra esnek, hogy ne ütközzenek a hétközbeni menetrenddel – ez ugyanis komoly gondokat tud okozni például egy autistánál: szegény Christopher már azon is kiakadt egy kicsit, hogy a megbeszéléseket hétfő estéről valószínűleg péntek reggelre tesszük majd át... Szóval szombat. Az szinte mindegy, hogy a szomszéd kisvárosba megyünk-e bevásárolni, vagy épp Walesbe ruccanunk át egy skanzenbe: azt hiszem, a lényeg a kaland. Meg hogy uzsonnát lehet csomagolni, és egy héttel előtte meg lehet beszélni minden reggel és este és délután és teaszünetben, hogy: szombaton kirándulunk!

És nehogy azt gondoljátok, hogy egy sima mozi a kisvarosban nem tud izgalmas lenni. Ennek ugyanis komoly szertartása van: elég időben oda kell érnünk, mert a mozival együtt engedélyezve van a pattogatott kukorica meg a kóla is, úgyhogy ezeket be kell szerezni. Ami eltart egy ideig például egy epilepsziásnak, akit nem szabad nagyon felizgatni, és a pénztárcát sem nagyon szabad kivenni a kezéből, de azt sem szabad hagyni, hogy tízszeres összeget próbáljon meg kifizetni a mozijegyért. Szóval a mozi nagy esemény. Nekem ugyan kevésbé, mert olyan múlhatatlan értékű alkotásokat is megnézünk például, mint a Fogtündér című amerikai családi film. De ők borzasztóan élvezik, úgyhogy kihagyhatatlan. Bár az azért ijesztő tud lenni nekem is, amikor egy jól megtermett ötvenéves ember próbál mindenáron a karomba kapaszkodni, mert valami ijesztőt látott a mozivásznon... Ez nagyon kényes kérdés egyébként: az, hogy szeretetteljes légkört biztosítsunk a bentlakók szamara, legalább olyan fontos, mint hogy minél nagyobb önállóságra és „felnőtt” viselkedésre bátorítsuk őket. Én tehát nem szorongathatom a kilencven kilós Sebastian kezét. És nemcsak azért, mert összeroppantaná a csontjaimat, hanem mert nem kötődhet hozzám úgy, mintha az anyukája vagy a személyes szeretetforrása lennék.

A walesi kirándulás persze nekem jóval érdekesebb volt, de azért mindenki talált izgalmasat ott is. A német kollegina búcsúkirándulása volt ez: egy olyan skanzenbe utaztunk el, ahol Wales különböző pontjain fellelt és lebontott lakóházakat, épületeket húztak fel újra. Így tulajdonképpen olyan az egész hely, mintha egy történelemkönyv elevenedne meg. Ha végigsétálsz egy utcán, harminc évet ugrasz házanként. Egyszer csak megjelenik egy fémkancsó, aztán egy tükör, pár házzal odébb petróleumlámpa, a végén aztán rádió, televízió... és a csúcs: a huszadik század közepéről megőriztek egy olyan házat, amilyenben közvetlenül a második világháború után milliók laktak Angliában. A hadihulladékból összeeszkábált fémlakás a meleget ugyan nem tartja meg, de gyorsan összeszerelhető, és legalább az esőtől biztosan megvéd – amíg el nem rozsdásodik.

De voltunk ám Szent Iván-éji helyett nappali ünnepségen is. Saint John napja nagy ünnep errefelé, ahol csak lehet, tüzet gyújtanak az emberek, és gondolom, ma már nem nagyon ugrabugrálnak felette, viszont jelentős mennyiségű sört elfogyasztanak körülötte. Na mi is elsétáltunk a pár kilométerre lévő, hozzánk hasonló intézménybe, ahol volt színdarab, óriási tűz (én még ekkorát nem láttam), táncikálás meg fagyi is. Kellőképpen leégtünk és rém elégedetten tértünk haza.

A kirándulás mellett a másik roppant nagy készülődést kiváltó dolog a születésnap. Ha bárkinek szülinapja van (a névnapokat sajnos nem ünnepli ez a balga nép), tortasütés és közös teázás van (nahát!), és általában minden ház megajándékozza az ünnepeltet. Plusz vannak olyan lelkes bentlakók, akik külön ajándékot is adnak. Gillian, aki brilliánsan köt, például kötött párnahuzatot ajándékoz, Gemma valószínűleg rózsaszín képeslapot, Mark pedig elképzelhető, hogy egy repülőgép-bemutatót produkál – ő ugyanis valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag roppantul vonzódik a repülőkhöz (elég mázlista, a bristoli reptér közel van, úgyhogy lépten-nyomon jönnek-mennek a gépek), és egyébként félelmetesen sokat tud róluk, pedig nem tud olvasni, és tévét sem nagyon néz. Senki sem érti, hogy honnan vannak az infói.

A legnagyobb ünneplés mindenképp Thomas születésnapján volt: a legfiatalabb háziapuka (huszonnyolc, azt hiszem) ugyanis egész rendes bulit csapott, eljöttek a barátai, és egész este ment a köszöntés, vidámkodás. Olyannyira, hogy táncházat is tartottam: ezt nagy komolyan előre leszerveztük, izzítottam a húgomat otthon, és kaptam a táncházba való zenét... Persze azért izgultam egy kicsikét, hogy veszik-e majd a lapot, de aztán volt minek örülnöm: úgy belejöttek, hogy alig akarták abbahagyni. Persze a bentlakók ebből jórészt kimaradtak – azt hiszem, túl sok ismeretlen ember volt itt ahhoz, hogy ők is beálljanak. De így is nagy renomét szereztem a magyar zenének-táncnak, azt hiszem. Ja, és persze egy félórát ezúttal is eltöltöttem azzal, hogy dióhéjban ismertettem kis hazánk történelmét (mármint én mind a két kis hazámét...), és igyekeztem meggyőzően válaszolgatni az olyan kérdésekre, hogy akkor most Magyarország határain kívül egy csomó másik országban is élnek-e magyarok és hogy miért van ez. Meg hogy tényleg bejöttek-e az oroszok. És hogy jóban vagyunk-e a románokkal. Meg hogy miért csatlakoztunk mi Hitlerhez. Meg ilyenek.

Komolyan gondolkodom rajta, hogy ha legközelebb külföldre megyek, előre elkészítek egy vázlatot a legfontosabb nevekkel, évszámokkal és térképrészletekkel, és szórólapon osztogatom.