Tuesday, 19 October 2010 06:00

    Én, te, mi – közösségesdi élesben

    Written by


    Mégiscsak borzasztó, hogy meg kell osztoznunk a fürdőszobán – mondogatja az autista Christopher. Én ugyan próbáltam neki ecsetelni, hogy ennél nagyobb bajunk sose legyen, de – érthető módon – nehezére esik túllépni ezen a problémán. Pedig nem ez az egyetlen zavaró tényező, ha az ember olyan helyen lakik, ahol másik harminc ember is hasonló – vagy éppen tökéletesen eltérő – igényekkel éli a napjait.
    Érdekes dolog például, hogy sosem vagy egyedül. Ha azt gondolnád, hogy a szobád magányába elvonulva egymagad leszel, tévedsz. No nem mintha skizofrén tünetekkel járna a fogyatékos emberekkel való foglalkozás; ettől sokkal egyszerűbb a dolog. Nem valószínű ugyanis, hogy anélkül aludnál el, hogy egy kicsit még belehallgatsz, ahogy két szobával arrébb Mark repülőgépmodelljei becsapódnak a talajba, vagy Sebastian hangos morgással adja tudtára mindenkinek, hogy még egyszer meg akarta volna nézni a Mamma Miát. Esetleg Gemma vagy háromszor kopog az ajtón, hogy ötödször is elmesélje, hogy a hernyó, amit a farmon (mindketten) láttunk, fekete-narancssárga csíkos volt.

     

    Szóval unatkozás az nincs. Meg magány se. És bármi, ami a közösségben zajlik, az legtöbbször a szó szoros értelmében közös. Ennek pedig van valami különleges varázsa. Én ugyan nem most ültem életemben először sok-sok emberrel egy óriási asztalnál, de azért megérintett annak a hangulata, ahogy tizenhat ember egyszerre mondja az asztali áldást. (Már aki tud beszélni. Mert ugye van, aki csak mutogatja.) És abban is van valami gyönyörű, ahogy minden reggel tíz percre öszegyűlik az általában még elég álmos kollektíva, hogy megbeszélje a napot, és elhangozzék egy vers. No meg az se utolsó látvány, ahogy pénteken nagy izgatottan gyülekezik az egész közösség, hogy a heti gyűlést megtartsuk, ahol mindenki elmondja a szerinte legfontosabb dolgokat – a kilazult kilincstől a jövő heti kirándulásig.
    Ha valakinek születésnapja van, az nemcsak a heti naplóba kerül bele, hanem mindenki számon tartja, és nagy izgatottan készül az ajándékozásra, még ha csak egy képeslapot küld is. Ha én rebarbarakrémet főzök desszertnek, akkor biztos küldök a másik két házba is, mert tudom, hogy szeretik. Ha Thomas leszüretelte az idei utolsó eperadagot, akkor azt eleve három-négy tálba szortírozza. Ha kisüt a nap a teaszünetben, akkor nemcsak a nemezelős bentlakók szivárognak ki a kerti asztalkához, de a sütödében dolgozók is, és ha meghívjuk a kertben ügyködőket, akkor ők is csatlakoznak, úgyhogy végül biztos nincs elég szék, és körbetelepszik a nép a füvön...
    Persze a nagy romantikus közösségesdi vissza is tud ütni azért. Érdemes belegondolni, hogy hányszor fordul elő az emberrel a „való életben”, hogy harminc másik figyeli árgus szemekkel (vagy egyszerűen csak őszinte kíváncsisággal) a magánéletét. Hogy kivel, mikor, hova megy. És mit csinál. És meddig. És miért. Kicsit olyan ez, mint a falusi sámlirádió, azzal a különbséggel, hogy a lelkes öregasszonyok időnként bemennek a házba megfőzni a krumplilevest, a kíváncsi bentlakóknak azonban nem kell főzniük... Az élet tehát nemcsak megható és megkapó, de szinte kandikamerákkal lekövethető is egy ilyen közösségben. És ha egyvalaki látott-hallott valamit, egészen biztos lehet az ember, hogy azt rövidesen mindenki látja-hallja. Egyszer, egy beszélgetés során azt találtam válaszolni egy kérdésre, hogy na ez titok. Az egyik koreai srác, aki egy évet önkénteskedett itt, elkerekedett szemekkel nézett rám: „Ugye nem gondolod komolyan,hogy léteznek titkok egy ilyen helyen?”
    Szóval a titkaimról mindenki tudmást szerzett, az álmos vagy mérges arcomat mindenki látta, három hónap alatt kábé mindenki megtanulta, hogy mit eszem és mit nem, hogy mit szeretek és mit nem, hogy későn fekszem és korán kelek, hogy sok a piros és a zöld ruhám, hogy csiklandós vagyok és lépten-nyomon sütök valamit... És amikor hazamegyek, valószínűleg képtelen leszek tíz embernél kevesebbre főzni, teával fogok kínálgatni mindenkit, és csodálkozom majd, ha esetleg nem kérnek.
    És az is lehet, hogy a korábbinál többször fogok megállni, hogy megbámuljak egy hernyót vagy egy katicabogarat.

    Kiemelt cikkek

    • Észak-Dunántúli borrégió - Az Etyek-Budai borvidék
        Ezen a héten fővárosunk környékére látogatunk, és a bevezetőben gyakran megidézett buborékos ital, a fröccs mellett most egy másik buborékos ital, a pezsgő is terítékre kerül. Ha pezsgőről van…
    • Tópartra... De hova?
      Bár nincsen saját tengerpartunk (ennek okait és lélektani hatását a magyar nemzetre most ne elemezgessük) , cserébe a Kárpát-medencében fekszik kis hazánk, aminek az az előnye, hogy sok vízzel és…
    • Élet a weben
      A közösségi portálok megjelenése óta mind több időt töltünk az ilyen jellegű oldalakon, életünk egyre több mozzanatát vonjuk bele és tesszük közkinccsé. Barátok, bulik, események, tanulmányok és munkahelyek mellett egyre…
    • …idővándor, a csodák ideje?
      Újabb utazás, az őszi szomorhangulat és borongósság feloldására ismét kiváló segítőt találtam. Mivel az ősz a munka ideje is – depisebbeknek ez egyenlő a  „jajaj vége a nyárnak, a pihenésnek”…
    • A pozitív gondolkodás tanulható
      Sajnos, nagyon sok emberre jellemző (a környezetemben is) a folyamatos panaszkodás. A negatív szóáradatot persze újra és újra végig kell hallgatni, a szenvedőket jól meg kell sajnálni, próbálni kell őket…
    Fityisz.com - blabla

    Please publish modules in offcanvas position.