„Te meg tudsz úgy állni, hogy keresztbe rakod a lábad?” Ezt kérdezte tőlem Christopher először. Azóta megkérdezte még párszor, és mindig borzasztóan örül, ha előrukkolok ezzel a tudományommal. És megmutatja, hogy ő is tudja. Ha együtt kajálunk, és épp mellette ülök, elmondja, hogy most enni fog, körülményesen megnézegeti az óráját, és nekifog. Egy perc múlva megáll, és megismétli, hogy előbb enni fog, azután elmossa a tányérját, azután dolgozni fog. Kicsit zavarba jön, ha véletlenül az ő helyére ülök, de némi gondolkodás után azt mondja: nem baj, maradhatok.

Christopher autizmussal született. Ha valami nem a megszokott rendben történik, vagy valaki túl hangosan beszél körülötte, idegesssé válik, kiabálni kezd, esetleg a földhöz vág valamit.

Nem is akartam önkéntes lenni. Úgy képzeltem, hogy ha már eldöntöttem, hogy egy merész húzással otthagyom a munkahelyem és Angliában töltöm a nyarat, akkor két legyet ütök egy csapásra, és legalább egy kicsit vastagabb pénztárcával jövök haza. Nem mintha ez alatt a három hónap alatt akartam volna meggazdagodni – ha már egyszer munka mellett tolmácsnak tanulok, az elsődleges célom mégiscsak a nyelvterület meghódítása legyen, nem igaz?
Szóval mit tesz az ember lánya ilyenkor? Elképzeli magának a gyorsan megpályázható és mihamarabb betölthető legkülönfélébb álomállásokat – a bébiszittertől a pincérnőn át az eladóig. És aztán mi történik az ember lányával? Vesz egy száznyolcvan fokos fordulatot. És elmegy önkénteskedni.