Fél tizenegykor kezdődik az elmaradhatatlan és szent teaszünet. Senki nem kávézik ilyenkor, úgyhogy elhűlve néznek rám, ha nem kérek a teából, hanem csinálok egy gabonakávét magamnak. Amúgy az a vicces, hogy hihetetlen módon rákaptam a teára, szerintem egy év alatt nem iszom egyébként annyit, mint amennyi a három hónapos teaadagom lesz. Szóval ilyenkor félórás rituálé keretén belül mindenki körbeüli az asztalt ott, ahol éppen ügyködik (teafőző és teafű természetesen az összes elképzelhető helyen van, még a farmon is), és tízóraizik meg teázik egyet. Tizenegykor meg, mint akinek csengettek, felkel a nép és visszamegy dolgozni. Negyed egyig. Ekkor ugyanis – szintén szigorúan vett – ebédidő, azaz lunchtime következik. Ebédre szinte sosem esznek meleget, legtöbbször csak valami szendvicset, lekváros kenyeret, salátát, gyümölcsöt. Ez utóbbiakat mondjuk inkább én eszem, a bentlakók nem annyira velneszfitnesz ízlésűek...
Láttatok már egy liternyi egész szerecsendiót egy konyhában? És óriási üvegekben sorakozó szárított majoránnát, petrezselymet, rozmaringot, zsályát egy helyen? Ezek amúgy a kertben teremnek. Ja, és persze indiai, thai es egyéb keleti cuccok garmadával kínálgatják magukat a polcon, úgyhogy szinte vissza kellett fognom magam a lelkendezésben, mikor először megnéztem a fűszerpolcot. A vicc az egészben az, hogy a készlethez képest elég keveset fűszereznek maguktól: jó angol szokás szerint enyhén szólva diszkréten bánnak a fűszerrel. Úgyhogy kicsit aggódtam is, mikor rám került a főzés sora, hogy majd tüzet okádnak (nem fogok íztelenül főzni, csak mert ezek nem ismerik a paprikát!), de sikere volt a kajáknak eddig, úgyhogy abbahagytam az aggódást.
Bár kicsit bizarr a megosztás, ha külön számolok be bentlakókról és „normálisokról”, vagyis dolgozókról, mégis ezt teszem. Így ugyanis egyszerűbb különválasztani az embereket, bár néha nem olyan könnyű eldönteni, ki melyik csoportba tartozik. Mire hazamegyek, feltehetően én is rászokom majd, hogy mindenkire szélesen mosolygok, nagyon megdicsérem, ha elmeséli, hogy eltörölgetett egy bögrét, minden mondatnál visszakérdezek majd, hogy „Igazán? Nahát!”, és az is valószínű, hogy széles (a szokottnál is szélesebb) mozdulatokkal gesztikulálva fogok reagálni minden történetre, esetleg rákérdezek, hogy a beszélgetőtársam biztosan mosott-e kezet ebéd előtt.
„Te meg tudsz úgy állni, hogy keresztbe rakod a lábad?” Ezt kérdezte tőlem Christopher először. Azóta megkérdezte még párszor, és mindig borzasztóan örül, ha előrukkolok ezzel a tudományommal. És megmutatja, hogy ő is tudja. Ha együtt kajálunk, és épp mellette ülök, elmondja, hogy most enni fog, körülményesen megnézegeti az óráját, és nekifog. Egy perc múlva megáll, és megismétli, hogy előbb enni fog, azután elmossa a tányérját, azután dolgozni fog. Kicsit zavarba jön, ha véletlenül az ő helyére ülök, de némi gondolkodás után azt mondja: nem baj, maradhatok.
Christopher autizmussal született. Ha valami nem a megszokott rendben történik, vagy valaki túl hangosan beszél körülötte, idegesssé válik, kiabálni kezd, esetleg a földhöz vág valamit.
Nem is akartam önkéntes lenni. Úgy képzeltem, hogy ha már eldöntöttem, hogy egy merész húzással otthagyom a munkahelyem és Angliában töltöm a nyarat, akkor két legyet ütök egy csapásra, és legalább egy kicsit vastagabb pénztárcával jövök haza. Nem mintha ez alatt a három hónap alatt akartam volna meggazdagodni – ha már egyszer munka mellett tolmácsnak tanulok, az elsődleges célom mégiscsak a nyelvterület meghódítása legyen, nem igaz?
Szóval mit tesz az ember lánya ilyenkor? Elképzeli magának a gyorsan megpályázható és mihamarabb betölthető legkülönfélébb álomállásokat – a bébiszittertől a pincérnőn át az eladóig. És aztán mi történik az ember lányával? Vesz egy száznyolcvan fokos fordulatot. És elmegy önkénteskedni.