Ma pocakot simogattam. Na, nem a sajátomat a kiadós főtt kukorica és sajttorta vacsi után, hanem egy hetedik hónapban lévő kismamiét. Oké, lehet, hogy a „simogattam” egy kicsit túlzás, inkább csak messziről néztem, ahogy mocorog és dudorodik jobbra, balra. Furcsa kis szerzet egy ilyen pocak, hihetetlen elképzelni, hogy így kezdődik mindannyiunk élete, bezsúfolva egy másik ember (nő) testébe, hogy amikor itt az ideje, irányba forduljunk és megszülessünk.

Azon tanakodtunk a csajokkal, hogy vajon mégis honnan tudja az a baba, hogy mikor kell lefelé fordulnia, és hogy mikor kell elindulnia kifelé. Arra jutottunk, hogy ez ösztön és kész. Tudja. Emese szerint pont olyan ösztönös lehet ez is, mint ahogy ő tudta, amikor meglátta a szerelmét, hogy igen, ezt most akarja. Teljesen és száz százalékig. Nem érdekelte a köztük lévő fizikai távolság, a kulturális különbség, a különböző családi állapot, az akármilyen egyéb akadály. Ott volt az az érzés, hogy menni kell előre, mert ebből valami nagyon jó lesz. Így aztán félretett minden akadályt, vagy amit nem tudott, azt egyszerűen csak átlépte és kialakították a maguk kis boldog világát.

Emlékszem rá, hogy amikor összejöttek, mi is egész nagy kíváncsisággal és némi kétséggel tekintettünk a kapcsolatuk elé. És tessék: maholnap megszületik a kislányuk és ezzel végérvényesen is összekötik az életüket. Irtó nagy felelősség ez, és hatalmas bátorságot igényel. Egy másik kismami barátnőm, aki még éppen csak barátkozik a helyzettel azt mondta nekem, hogy amikor megtudod, hogy terhes vagy, az egyrészről a világ legjobb érzése (már persze, ha akartad/akarod azt a babát), másrészről meg olyan elemi erővel tör rá az emberre a para, mint soha máskor.

Hogy mostantól minden máshogy lesz, hogy már nem Te leszel magadnak a legfontosabb, hogy innentől két emberrel (a gyerekeddel és annak másik szülőjével) elválaszthatatlanul össze vagy kötve. És ez sokkal durvább, mint egy házasság, hiszen azt bármikor fel lehet bontani. A család meg olyan dolog, hogy még ha gázos is, de valahogy sosem tudunk tőlük elszakadni. Sőt, azt hallottam egy pszichológustól, hogy minél problémásabb családból jövünk, annál jobban ragaszkodunk hozzájuk és annál nehezebb az elszakadás. Ez állítólag azért van, mert ha biztos családi háttere van valakinek, akkor tudja, hogy bármikor bármit megtehet, akkor is ott állnak mögötte. Ha pedig zűrös a család, akkor mindig az motoszkál bennünk, hogy nagyon kell figyelni rájuk, nehogy valami bajuk legyen.

Igazából én egyedül azt a dolgot nem értem (na jó, nem csak ezt az egy dolgot, de most főként ezt nem), hogy amikor oda jutunk, hogy családot alapítsunk, megálmodjuk, megtervezzük, belevágunk, akkor még mindenki olyan lelkes. A kismamák annyira boldogan várják a babájukat, a kispapák meg tök büszkék, és az első pár évben még nagy boldogan hangoztatják, hogy nekik van a legvagányabb kisfiuk, vagy a legdrágább kis hercegnőjük. Mi változik egyes családokban? Hol törik meg a varázs? Miért lesz valakiből végül rémes anya vagy apa? Vajon egy idő után direkt ejtenek az egészre, vagy tény, hogy vannak a gyereknevelésre alkalmatlan emberek? Vagy lehet, hogy az a gond, hogy természetileg nem illünk össze a gyerekünkkel? És ilyenkor mit lehet tenni?

Néha szívesen megkérdezném azokat a szülőket, akikre azt mondja a gyerekük, hogy elrontotta, tönkretette a gyerekkorukat, hogy ebben vajon mennyi volt a tudatosság. Nem akarom elhinni, hogy felnőtt fejjel néhány teljesen nyilvánvaló helyzetben akaratlanul dönt rosszul egy szülő. Ennyire nem alakulnának ki azok a bizonyos szülői megérzések? Hol vannak a hormonok? És hol vannak az ösztönök? Ha magzatként ennyire tudjuk a dolgunk, hogy mikor kell irányba fordulni és mikor kell megszületni, akkor szülőként miért nem tudjuk ösztönösen, hogy mi a jó a gyerekünknek? Vajon ez csak odafigyelés kérdése, vagy valami egészen másé?

Mindegy, nekem még bőven van időm ezt kitalálni, hogy hogyan is kell ezt jól csinálni, mert azért valljuk be, hogy sok nagyon szépen működő család van, akikről példát lehet venni. Úgyhogy addig is, míg én jutok ide, ezúton is szeretnék a kismamáimnak nagyon boldog várandóságot és könnyű szülést kívánni!