Videó

A Hét 7enéje
BT - The Fast and the Furious theme

A "Halálos Iramban" filmsorozat első részének legszebb betétdalával szeretnék emléket állítani Paul Walkernek, aki Brian O'Connert, az illegális utcai autóversenyzővé vedlett nyomozót alakította. Tegnap, november 30-án 40 évesen elhunyt egy végzetes autóbalesetben, és a sors iróniája, hogy bár nem ő vezetett, egy utcai verseny- autónak minősülő Porschéban lelte halálát. - by adeeboy

Még több videó

Utolsó kommentek

2011. november 29. kedd 08:00

Támasz

Írta: 

Először is hálát szeretnék mondani azért, hogy kvázi sosem vagyok beteg. Persze náthás voltam már, meg néha elkap egy-egy nyavalya, de a szó klasszikus értelmében, hosszú ideig ágyban fekvős, kórházból ki-bejárkálós, műtéteken átesős beteg nem voltam még. Éppen ezért el sem tudom képzelni, hogy mennyi lelkierő kell ahhoz, hogy az ember egy komoly betegséggel éljen együtt, nézzen vele szembe nap, mint nap, és próbálja meg leküzdeni.


Én csak a másik oldalról tudok beszámolni, ami szintén nem egy sétagalopp. Ez a feladat is szerencsére teljesen új számomra, így nyilván fel kellett nőnöm hozzá. Az biztos, hogy nem egyszerű. Nekem például fogalmam se volt róla, hogy mit illik egy kórházban és mit nem, hogyan kell hálálkodni az ápolóknak és az orvosoknak, minek örül igazán a beteg, mikor esik jól neki a látogatásom, mikor nem, mikor kell és lehet mosolyogni és mikor szabad sírni. Ez is olyan szituáció az életben, amit egyszer meg kell tanulni, aztán már megy rutinosan. Azt hiszem.


 Nekem őrült nagy bizonytalanságot okoz mindig, hogy nem tudom, mivel teszek jót. Hiszen egy mindennapi élethelyzetben is ahányan vagyunk, annyi féleképpen reagálunk a dolgokra. Hát még, ha betegséggel küzdünk! Azzal, ugye, nem árulok el nagy újdonságot, hogy a férfiak sokkal rosszabbul viselik, ha nem egészségesek. Képesek sokszor egy sima meghűléstől végignyöszörögni a hétvégét és elvárni, hogy az egész világ mutasson részvétet és szolgálja a kegyeiket, hiszen épp haldokolnak!


De ne legyünk igazságtalanok, mi sem viseljük mindig hős amazonként, ha épp átvonulóban van rajtunk egy kevésbé nőies hányásos-hasmenéses vírus, vagy ha ledönt a lábunkról a bárányhimlő. Szerintem mi, nők a fájdalmat jobban bírjuk (mondjuk, én ebbe a csoportba pont nem tartozom bele, képes vagyok egy vérvételnél vagy egy fogdokinál is elájulni a parától, hogy fájni fog), és rosszabbul viseljük azokat a kórokat, amik a tökéletes megjelenésünket veszélyeztetik (ki ne akadna ki, ha kijön a herpesz a száján, vagy tök vörös az orra a náthától, vagy ha – mondjuk – valami kiütése lesz?).


A betegséggel összefüggő lelki folyamatokról bizonyára már milliónyi ember írt könyvet, így aztán én meg sem próbálom tudományosra fogni az írásom, csupán összegzem az átélteket. Méghozzá a hozzátartozói oldalról. Az egész nem más, mint egy érzelmi hullámvasút. Amikor először megtudtam, hogy van egy betegségünk (mert hát onnantól, hogy két ember összetartozik, a betegség is belekerül a „közös kasszába”, és már nem lehet csak az egyik tulajdonának tekinteni), akkor még gőzöm sem volt róla, hogy pontosan mivel is nézünk szembe. A beteg elmesélte, hogy kábé mi is ez, mivel jár és mi várhat ránk, én meg hümmögtem, bólogattam, meg mondtam a szokásos kliséket. Ez biztos nem is olyan komoly, és biztos mi gyorsan meggyógyulunk, és egyébként is én annyira szeretlek, hogy kit érdekel egy betegség. Aztán szépen lassan az ember elkezd rájönni, hogy a dolgot nem lehet félvállról venni, és elkezdtem utána olvasni. Aztán bepánikolni. Majd lenyugodni. Majd beszélni egy-két egészségügyi dolgozóval és újra rettenetesen betojni. Aztán tudomást sem venni róla. Majd látni, hogy a beteg egyre rosszabbul viseli. Ekkor pánikszerűen keresni minden egyéb gyógymódot. Majd kitalálni a létező 8721378534-en felül még kettőt. Rájönni, hogy mit sem érnek. Ismét megijedni. Aztán megint nagyon optimistának lenni, hiszen a derű meg a vidámság mindenen átsegít. Vagy mégsem. De biztos. Vagy ki tudja?!


Nagyjából így zajlott jó pár hónapunk belülről. Én, aki kívülről mindig úgy tűnök, hogy mosoly és vidámság és szánsájn az élet, éreztem magamon, hogy egyre jobban kezdek elfáradni és csüggedni. Utáltam, hogy sose lehet kifelé pánikolni, mert a beteget nyilván nem ijesztjük meg ezzel, a barátok, meg az ismerősök többsége meg egyből leteremti az embert, hogy ’Jajj, ilyenre gondolni sem szabad!’, ’Ugyanmár, úgyis minden rendben lesz!’, vagy ’Legyél pozitív, mert csak az segít!’ kezdetű monológokkal. Kábé annyira utálom ezeket, mint amikor vizsga előtti totál széteséskor azzal nyugtatnak, hogy ’Jajj, hát neked úgyis mindig sikerül!’.


A legrosszabb az az egészben, ahogy az ember tehetetlenül áll és aggódik. Nem tudjuk, hogy mi vár ránk másnap, mit hoz egy kezelés, egy gyógyszer, egy diéta, egy meditáció, egy gondolat, nem láthatunk előre semmit sem. És a világ legeslegrosszabb érzése, hogy ha a másik, akit szeretünk, szenved. Még soha életemben nem kellett így aggódnom senkiért, nem éreztem azt, hogy bármit megtennék, csak legyen már jobban.  Állni az ágya mellett és aggódni úgy, hogy ne tudja, hogy mennyire rettenetesen meg vagyok rémülve. Mosolyogni, simogatni az arcát és bíztatni akkor, amikor én is épp kicsinek és nagyon-nagyon elveszettnek érzem magam.


Aztán persze jönnek azok a banális dolgok is, hogy az ember – a helyzet idegenségéből adódóan – rém sokat tud bénázni ilyenkor. Csuktam már rá a kocsiajtót a kórházból frissen hazahozott beteg kezére, buktam már fel katéteres zsinórban, csaptam már rá frissen műtött sebre véletlenül, és sikerült a héten egy adventi dísszel is kivernem a biztosítékot.


Történt ugyanis, hogy bevittem egy kis díszt a kórházba, mégis legyen egy kis ünnepi hangulat odabent. Most mit mondjak erre: férfinek vittem (tehát a praktikussági szempontjai a szemében a mínusz 292482383 felé tendáltak) és egy frissen műtött beteget valahogy ez nem hat meg (azért be kellett volna próbálkoznom a szomszéd ágyban fekvő nőnél is, hátha ő jobban díjazza). Mikor a kedvenc betegem meglátta a nagy lelkesen bevitt díszt, konkrétan röhögő görcsöt kapott. Nem kicsit. És frissen műtött hassal. Senkinek sem ajánlom, de császározott anyukák, epe- és veseműtéten átesettek, vakbelesek és egyéb hasi műtéttel rendelkező olvasóink bizonyára érteni fogják a ’sírva röhög’ definíciót. Három perc után ki lettem tiltva a szobából, 5 perc múlva (miután én a folyosón, beteg a szobában még mindig vihorásztunk) az osztályról is, 10 perc múlva a beteg által egy ’Menjetek haza, könyörgöm!’ sms-sel a kórházból is.


Szóval, jó támasznak lenni a bajban nem egyszerű. Néha nagyot lehet hibázni, de azért szerintem az igyekezet kiérzik az elbénázott mozdulatok, mondatok mögül is. És szerencsére a támaszoknak is mindig akad saját támaszuk: egy kedves család, aki meleg ebéddel és frissen vetett ággyal vár, barátokkal, akik bármit oda- és kölcsönadnak ilyenkor, és akiknek mindig van egy-két jól irányzott mondatuk. Ezúton is köszönöm nekik!
 

Kapcsolódó elemek

Programajánló

Ajánló

  • A fogtündér és a repülőbemutató: ünnepnapok közösségmódra
    Outing, vagyis kirándulás. Ha ez a szó elhangzik a hétfő esti közösségi megbeszélésen (community meeting), mindenki borzasztó izgatott lesz. A bentlakók legalábbis. Ők tudniillik nagyon szeretik ezeket a kiruccanásokat – az önkéntesek már kevésbé, mert nekik (nekünk) ezekre szinte biztosan…
  • Zsiráfborjú született a Fővárosi Állatkertben
    Végre újabb kistesóval bővül a Fővárosi Állatkert zsiráfcsaládja! Eddig ugyanis a legkisebb zsiráfgyermek Said volt, aki pedig nem más, mint S.Ernő kollégám fogadott gyermeke. Bizonyára tudjátok, hogy a Fővárosi Állatkertben lehetőség van állatokat jelképesen örökbe fogadni (az összeget a honlapon…
  • Párkapcsolaton belüli tisztelet
    Először is le szeretném szögezni, hogy az égegyadta világon semmilyen képzettségem nincs e téren. Egy hétköznapi nő hétköznapi gondolatait és vallomásait olvashatjátok majd itt, ebben a rovatban. A célom csupán az, hogy beszélgessünk azokról a dolgokról, ami mindannyiunkat érint: a…
  • Különleges gyerekfotók
      Ugye mindannyian imádjuk a meghökkentő, bájos, vidám, színes, elgondolkodtató, különleges képeket? Naná! Még jobb  lehet azonban, ha ezeknek a képeknek Te vagy a modellje, gyerek vagy, szabadon rosszalkodhatsz, apu meg alkot. Íme Jason Lee kreativitásának végeredménye:  
  • Ahol a karácsonyi csodáknak mi is részesei lehetünk - Interjú Zsófival, a gödöllői Karácsonyházból
    Ma egy igazán különleges hely különleges történetét hallhatjátok Zsófitól, a Karácsonyház egyik vezetőjétől. Mintha nem is a valóságban járnánk, olyan érzés ide becsöppenni. Gyerekkoromban valahogy így képzeltem el a Mikulás otthonát is, ahol apró kis manók segédkeznek neki. Mai cikkünkkel…