Kíváncsi nőként, és lelkes cikkíróként mindig van olyam téma, mely kérdéseket vet fel bennem és arra késztet, hogy választ találjak rá. És mivel már a második szóval jeleztem, hogy nőként, így gondolom nem okozok nagy meglepetést, ha ezúttal (is) ama végeláthatatlan kérdéstengert támasztó férfi-nő, fiú-lány viszonyokat vizsgálom.

Egyre gyakrabban tapasztalom ugyanis (és ezt a témát O. már egy korai cikkében boncolgatta), hogy manapság a klasszikus udvarlás és randira hívás intézménye egyre inkább kihalófélben van. Annak ellenére, hogy úgy érzem (és én magamat határozottan ebbe a csoportba sorolnám), a legtöbb nő igenis igényelné ezt a fajta törődést. Könnyen lehet, hogy mi is hibásak vagyunk ebben, hiszen a nagy emancipáció következtébe nem egyszer férfiszerepben tetszelgünk. Ugyanakkor a nagy átlagnak (és ezalatt a férfiak zömét értem) nem esik le, hogy mindez csak egy bizonyítási kényszer, mert szeretnénk megmutatni, hogy mi is érünk annyit, nem kell minket leírni. Mert harcra teremtettünk, gyermek nélkül is bennünk szunnyad az anyatigris ereje, mely folyamatosan tettekre sarkall. Be akarjuk bizonyítani, hogy egyedül is életképesek vagyunk, miközben „csak” egy társra vágyunk…

Komplikált eset? Naná!

De ne higgyük, hogy a másik nem egyszerűbb! Ők azok (és elnézést az általánosításért, akinek nem inge…), akik  - miközben megszólják az emancipáció miatt a női nemet, közben - csendben kezüket felemelve megadják magukat és engedik, sőt, egyesek még élvezik is, a női irányítást. Nemtetszésüknek néha kicsit, néha erősebben hangot adva zúgolódnak, de nagyon ritka (bár szerencsére még létező) az olyan férfi, aki megmutatná a gyengébb nem képviselőinek, hogy harcuk felesleges, mert ő itt van és védelmez minket, és közben érezteti velünk, hogy bármi is legyen, mégis csak mi vagyunk a gyengébbik fél. Gondoljunk csak bele, hány olyan férfiembert ismerünk, aki legalább az udvariasság és az etikett alapjaival tisztában van és még napi szinten alkalmazza is? Nekem erre elég az egy kezem! Szerencsésnek érzem magam olyan téren, hogy a legtöbbjüket a viszonylag szűk baráti/családi körben tudhatom, és eggyel ráadásul napi szinten kapcsolatban vagyok. (Ha valaki, akkor én aztán tényleg az elfiúsodott lányok táborát gyarapítottam. Jobban szereltem, mint sminkeltem és előbb soroltam fel az angol bajnokság csapatait vagy a MU kezdő tizenegyét, mint a legnépszerűbb butikokat és női divatmárkákat, még ha kívülről már a nőiesedés útjára is léptem.) Éppen ezért erősen meglepett, amikor valaki egyszer csak valóban NŐKÉNT kezelt. Előre engedett az ajtónál, vagy éppen előre szaladt, hogy kinyissa azt, nem engedte, hogy erőmet fitogtatva a nehezet én emeljem… Nagy hatással voltak rám ezek a pillanatok és olyan változásokat indikáltak bennem, melynek során a bizonyítási kényszerek is csillapodni kezdtek és lassacskán kezdem magam valóban nőnek érezni.  

Gondoljunk csak bele, hogy ez nagyban milyen változásokat generálna társadalmunkban!

Egy régi jó barátommal elmélkedtünk a minap, hogy mennyire kezdenek elmosódni a határok, és a fiúk is egyre inkább igénylik, hogy a nő is kezdeményező legyen. De mindezt lehetőleg úgy tegye, hogy a másik közben azért mégis csak férfinak érezze magát. Mert már valahogy kivesző félben van a kockáztatás ezen válfaja, és nem merik felvállalni az esetleg visszautasítás minimális lehetőségét sem. Közeledni is egyre inkább már csak némi alkohol adta bátorsággal próbálkoznak, buliban, tömegben… Hát kérdem én: Hol van itt a romantika?!

A női nem nevében szeretném, megkérni az erősebbik nem képviselőit, hogy igenis legyenek FÉRFIAK! Ilyenkor legyetek tökösek, ne olyankor, amikor csip-csup dolgok miatt mondotok nekünk ellent. Talán akkor mi is másképpen néznénk rátok.

A kezdeményezések (dimenzió nélküli) mennyisége állandó, csak a férfiak és nők közötti eloszlása tolódott el az utóbbi időben. Ennek hatására azonban már sem férfi, sem nő nem tudja igazán mikor és mit is kellene tennie. Már nincsenek szabályok csak bizonytalanságok. Pedig – véleményem szerint – határozottan szükség lenne az egyértelműségre, hiszen világunk e nélkül is éppen elég kaotikus.

És bár nem hiszem, hogy ezzel a cikkel most a világot váltanám meg, de ha legalább egy-két ember elgondolkodik az itt leírtakon és képes végre a sarkára állni, már úgy érzem, hogy megérte. A történethez azonban mindenképpen hozzá kell tennem, hogy szerencsére azért ismerek üdítő kivételeket.
Uraim! Pár hét és itt a Valentin-nap. Addig tessék gyűjtögetni a bátorságot.
Bennem még él a remény, hogy egyszer újra divat lesz a lányoknak udvarolni, őket hazakísérni vagy éppen virággal meglepni.

Csajok! Ti se adjátok fel!