"Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól."
Ezzel a cikkel két dolgot szeretnék elérni: az egyik, hogy ezúton is megköszönjem és kifejezzem mérhetetlen hálám Livi barátnőmnek, amiért születésnapi meglepetésből összehozott egy felejthetetlen találkát. A másik, hogy papírra vessem egyszer az életben, hogy milyen fontos is volt számomra egy-egy Tanárom.
Igen, így, nagybetűvel. Kiszámoltam, ha a szakvizsgával töltött éveimet, és a jelenlegi szakmunkás tanulmányomat nem is veszem bele, akkor is 18 évig koptattam az iskolapadot. Ennyi év alatt rengeteg pedagógussal találkoztam persze. Őszinte leszek, míg az általános iskolámat imádtam, addig a középsulimat egyáltalán nem. Sőt! Valahogy túl nagy volt a kontraszt. Hiányoztak belőle a karakteres tanárok, a tartalmas órák, a minőség. De ez persze csak az én véleményem, megbántani senkit nem szeretnék vele, viszont ez bennem így csapódott le. Az egyetemet megint imádtam, és bár nem jártam óriási, patinás épületbe, mégis volt egy-két olyan professzorom, tanárom, akire szívesen emlékszem vissza. Vagy azért, mert mérhetetlenül okosnak tartom őket, vagy, mert féltem tőlük.
Viszont bárki megkérdezné, hogy ki volt életemben a legmeghatározóbb pedagógus, akkor azt a két fantasztikus embert említeném, akik az egyetemre való bejutásomba segítettek. Egy családbarát ajánlotta őket. Egyikőjük magyar nyelvet és irodalmat, másikójuk történelmet tanított. És követelt. Rengeteget és kőkeményen. Bevallom, életemben nem tanultam még annyit, mint abban az évben, de ezt a nótát már kívülről fújja mindenki, aki ismer. Mégis újra és újra büszkén mesélem el, hogy minden egyes nap iskola után tíz órát tanultam, szombaton pedig rohantam le Szegedre, hogy felmondjam a tanultakat, és hogy jegyzeteljem a milliárdnyi házi feladatot.
Nem kíméltek, én meg maximalista vagyok. Tanultam, vonatoztam, okosodtam és sírtam. Az utolsó évemből szinte semmi másra nem emlékszem, csak erre a négy tevékenységre. Néha annyira kimerült és kétségbeesett voltam, hogy azt hitték, valami tragédia történt a családban, azért vagyok így kiborulva. Pedig csak tepertem gőzerővel. Sokszor már nem is az egyetem lebegett a szemem előtt, hanem a dicséret. Hogy ha majd alaposan felkészülök, bevágom azt az 5-10 verset, megírom azt a 2-3 esszét és megcsinálom a még legalább dupla ennyi egyéb feladatot, akkor látom majd rajtuk az elégedettséget.
Az egyetemre végül felvettek, én pedig csodás emlékként elcsomagoltam magamba a végzős évem megannyi tanulással és számonkéréssel töltött óráját. Mindig szeretettel és óriási tisztelettel gondolok rájuk. Arra a két TANÁRRA, akik nem csak tananyagot tanítottak, hanem emberséget, tartást és kitartást.
És most végre, tizenegy év után újra találkozhattam az egyikükkel. Olyan hihetetlen érzés volt, akkora lendülettel sodródtam vissza a múltba, hogy szinte beleszédültem. Megint 19 éves voltam, megint érettségi és felvételi előtt álltam, megint tele voltam hittel, és elszántsággal. És ott ültem vele egy asztalnál, beszélgettünk az egyetemről, munkáról, családról. Mesélt magáról és az elmúlt évekről. Hihetetlen volt, hogy míg a mindennapokban egy kis porszem vagyok a gépezetben, addig ott az asztalnál megint úgy éreztem, hogy okos vagyok, szorgalmas és képes bármire, amit csak el szeretnék érni az életben!
Azt hiszem, ezért és csak így érdemes pedagógusnak állni. Mert nem elég ledarálni egy tananyagot, nem elég szigorúnak lenni, nem elég pusztán követelni. Adni kell, és nem csak a tankönyvből, sokkal inkább önmagából az embernek.
Drága Nikolényi és Farkas Tanár Uraknak pedig az alábbi idézettel szeretnék hálát mondani:
"A diák, míg tanul, nem méltányolja a tanárait. Csak később, amikor már többet tud a világról, érti meg, milyen sokkal tartozik azoknak, akik nevelték. A jó tanár nem vár dicséretet, sem szeretetet a fiataloktól. Kivárja, hogy idővel megkapja tőlük."
Darren Shan