Nemrég átestem egy viszonylag komoly műtéti beavatkozáson. Mielőtt folytatnám a sztorit, el kell mondanom, hogy ezt a cikket egy olyan ember írja, aki a műtét előtti vizsgálatok során végzett vérvétel alkalmával is rosszul lett – mint már annyiszor életében, ha megszúrták tűvel, vagy ha vért látott a való életben vagy akár csak a tévében. Eddigi életemből számos olyan példát tudnék felhozni, amikor az egyik pillanatban megláttam kicsöppenni némi vért az orromból, a következő kép pedig az volt, hogy fekszem a földön és valaki éppen polcolja fel a lábaimat. Hát ilyen vagyok, nincs mit tenni. Az orrvérzéssel azóta már probléma nélkül elbánok (csak sírva kell fakadnom és a barátnőm máris a segítségemre siet), de az orvos-kórház-tű triumvirátus azóta is óriási mumus a számomra.
Először is hálát szeretnék mondani azért, hogy kvázi sosem vagyok beteg. Persze náthás voltam már, meg néha elkap egy-egy nyavalya, de a szó klasszikus értelmében, hosszú ideig ágyban fekvős, kórházból ki-bejárkálós, műtéteken átesős beteg nem voltam még. Éppen ezért el sem tudom képzelni, hogy mennyi lelkierő kell ahhoz, hogy az ember egy komoly betegséggel éljen együtt, nézzen vele szembe nap, mint nap, és próbálja meg leküzdeni.
Én csak a másik oldalról tudok beszámolni, ami szintén nem egy sétagalopp...