Először is hálát szeretnék mondani azért, hogy kvázi sosem vagyok beteg. Persze náthás voltam már, meg néha elkap egy-egy nyavalya, de a szó klasszikus értelmében, hosszú ideig ágyban fekvős, kórházból ki-bejárkálós, műtéteken átesős beteg nem voltam még. Éppen ezért el sem tudom képzelni, hogy mennyi lelkierő kell ahhoz, hogy az ember egy komoly betegséggel éljen együtt, nézzen vele szembe nap, mint nap, és próbálja meg leküzdeni.

Én csak a másik oldalról tudok beszámolni, ami szintén nem egy sétagalopp...

A szülői fészekből előbb-utóbb kiköltözünk. Érettségi után ki végleg, ki ideiglenesen, de húszas éveik elején azért már illik végleg. Ilyen-olyan megfontolásból van, aki marad, de azért valljuk be, mindenkinek kényelmesebb, ha megyünk. 

Húsz év azonban sok idő. Főleg ha apróságok, csecsebecseék, lim-lomok gyűjtögetéséről van szó. Márpedig a kamaszkor tipikusan ennek a tevékenységnek az időszaka. Óvodai rajzok; tejfogak (ha nem adtuk oda a fogtündérnek, akiről a mi gyerekkorunkban még nem nagyon hallottunk); az első körömlakkos- és parfümös üvegcsék; kézzel papírra írt szerelmes levelek; a technika órán készített felismerhetetlen remekműveink; oklevelek; mozijegyek; jól-rosszabbul sikerült dolgozatok; emocionális fiúknál az első óvszeres doboz; ballagási tarisznyák, szalagok; szárított virágok és plüssállatok végtelen garmadája. Mindegyik elfoglalta már fix helyét a polcon és a szívünkben, minden portalanítás után felidézzük, amit vele kapcsolatban fel lehet, és megnyugtatóan vesszük tudomásul, hogy az öribarinál tett látogatáskor mindig viszont látjuk a megfelelőjét. Na, de mi legyen a gyermekkorunk színes montázsát alkotó mozaikdarabokkal a költözéskor? Többször megállapítottuk már, hogy nem vagyunk egyformák. Nincs ez másképp most sem.