Az idei húsvét is eltelt, és ha másért nem is lett volna jó, akkor ismét kiélvezhettünk egy frenetikus hosszú hétvégét.
Ahogy az ilyenkor már lenni szokott, ünnepekkor a legtöbben hazamegyünk a családunkhoz. Mivel az utóbbi időben magamhoz képest egész sokat voltam otthon, így úgy döntöttem, hogy idén nem megyünk haza, hanem összejövünk a szerelmem testvéreivel és sütünk-főzünk.
Végül aztán, jött otthonról egy telefon így győzött a ’haza kell mennünk’-érzés. Teljesen meg is lepődtem magamon, annyira sziklaszilárd volt az elhatározásom, hogy idén Pesten töltjük a húsvétot, de aztán előtörtek belőlem a gyerekkori érzések...
MINDEN KEDVES OLVASÓNKNAK KÍVÁNUNK NAGYON KELLEMES, VIDÁM ÉS PIHENTETŐ HÚSVÉTI ÜNNEPEKET!
Nyílt titok, hogy bár általában az egyszerűségre törekszem, igen gyakran magát az egyszerűsítési folyamatot is rázúdítom hallgatóságomra mondandóm megosztása közben. Az így alkotott információs vihar pedig nem ritkán értetlen tekinteteket generál. Egyesek már paródia tárgyává tették, a véleményük szerint némiképp fura étkezési szokásaimat, illetve az ehhez kapcsolódó ebédlős momentumokat…
Én teljes mértékben megértem és tisztelem azokat az embereket, akik az életüket a bor készítésére és népszerűsítésére áldozzák. Már amennyire áldozatnak lehet ezt tekinteni. Anyai nagyszüleim kertjében volt egy akkora darab szőlő, ami tavasztól őszig ellátta hétvégenként a családot munkával. Kapálás, kötözés, kacsolás (ezt felénk hívják így, a túlnőtt szőlővesszők visszavágását jelenti) és persze a legvidámabb, legmozgalmasabb esemény, a szüret. Akkoriban valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy én egész éltemben a szőlővel és a borral foglalkozzak, de jó néhány éve úgy gondolom, akár ezt a hivatást is szívesen mondanám magaménak.