Videó

A Hét 7enéje
Butthole Surfers - Pepper

Az 1981-ben alakult vicces nevű amerikai rockbanda 1996-os "Electriclarryland" c. leme- zén található ez a dal, mely egyben mindenkori legsikere- sebb kislemezük is és amely eheti zenénk. - by adeeboy

Még több videó

Hirdetések

Hirdetés

Utolsó kommentek

Hiba
  • JUser::_load: Unable to load user with id: 64
2010. augusztus 05. csütörtök, 22:07

Pancsival Pekingbe - interjú Magyar Zoltánnal

Írta:  S. Ernő

Treszl Gábor és Magyar Zoltán 2008-ban egy oldalkocsis Pannónia motorral gurult ki Pekingbe, hogy az ötkarikás játékokon a helyszínen szurkolhassanak a magyar olimpikonoknak. Pancsi gazdája és az ötlet szülőatyja Gábor (Treló) volt, ez alkalommal viszont Zolival beszélgettem a túráról. Zoli született kalandor, aki hihetetlenül, már-már idegesítően nyugodt ember és bár van normális otthona, munkája, barátnője és élete, mindig útra készen áll, és ha jön a lehetőség, él vele. Maga az interjú kb. két órán át tartott és utána kezdtünk csak el fényképeket nézegetni, ami még másik két órát vett igénybe. Közben rengeteg sztorit hallottam, melyeknek most csak töredékét tudom nektek átadni, de azért megpróbálok minden tőlem telhetőt. A beszélgetés tárgya nem annyira Peking volt, mint inkább az odavezető út, az úton megismert emberek, az átélt kalandok és persze a Roburos csapat, akikkel Zoliék az út nagy részét együtt tették meg.

 


 


Ha jól tudom, te ebbe a kalandba is csak úgy belecsöppentél. Hogy történt?

Hát az úgy kezdődött, hogy Trelónak volt korábban egy felkészítő útja, akkor Cserjabinszkig motoroztak ki. Akkor még egy másik sráccal ment, de nem jöttek ki túl jól. egyszer aztán egy haveromnál összefutottam Trelóval, söröztünk, ő megemlítette ezt a dolgot, és mondta, hogy találnia kéne egy új társat a pekingi túrára. Én megjegyeztem, hogy szívesen mennék vele. Másnap aztán felhívott, hogy komolyan gondoltam-e, amit mondtam és nekem ekkor esett le, hogy ő bizony komolyan gondolja. Belementem. Így történt.

Hogy készültetek fel a túrára?

Főleg Pancsit készítettük fel műszakilag. Én eleinte nem annyira vágtam, hogy hogyan kell, de azért gépész vagyok, szóval van affinitásom a műszaki jellegű dolgokhoz, így aztán belejöttem. Az utolsó csavarig mindent átnéztük rajta. Meló után ki a garázsba, és ott pörögtünk esténként. Ezen kívül szponzorokat kerestünk meg a papírokat intéztük, főleg a vízumokkal szenvedtünk sokat.

A szponzorok milyen jellegű segítséget nyújtottak?

Változó. Volt olyan, aki pénzt adott, volt olyan, aki lefényezte a motort, volt, aki adalékanyagot adott, ilyesmik. Az egyik legnagyobb szponzorunk a Pegazus Tours utazási iroda volt, akik azzal járultak hozzá a túra sikeréhez, hogy hetünknek – a két motorosnak meg az öt fős Roburos csapatnak - szállást és ellátást biztosított Pekingben.

A Roburosokkal hogy futottatok össze?

 

Trelóék 2004-ben kimentek Pancsival az athéni Olimpiára is, ott találkoztak a Roburos csapattal, akiknek akkor már rá volt festve a buszukra, hogy „Peking 2008”. Úgy volt, hogy külön utakon megyünk, de aztán a vízum-problémák meg a szponzorvadászat összehozott minket. Így végül együtt mentünk kifelé, meg egy darabon visszafelé is. De mire elindultunk, már teljesen egy csapat voltunk, jól összekovácsolódtunk. Igazából azt is sajnálom, hogy visszafelé olyan hamar elváltunk egymástól, csak hát mi Ulánbátorból Szibériába mentünk, ők meg Nyugat-Mongólia felé. Úgy volt, hogy tovább együtt leszünk, de mi mindenképp be akartunk menni Kazahsztánba az ősmagyarokhoz, a Roburosok pedig Nyugat-Mongóliát akarták látni, az Altaj-hegységet. Azt egyébként én is nagyon szerettem volna megnézni, volt is emiatt konfliktus Treló és köztem. Amikor elindultunk, én azt mondtam, nem jövök úgy haza, hogy ne lássam az Altajt. Hát... hazajöttem. Abban azért Trelónak volt igaza, hogy a motornak nem tett volna jót az a szakasz. Arrafelé ugyanis nincsenek utak. Így is összesen tizenhatszor kellett hegeszteni a motort. Az első törésünk még Ukrajnában ért utol minket, eltört a bölcsővázunk. Az ukrán utakon azért nem gyenge kátyúk vannak. Végül a voronyezsi egyetemen tudtuk meghegeszteni Pancsit, ahol már vártak minket.

Tizenhat törés? A Pancsi működik még egyáltalán?

Persze, rendben van. Mondjuk nem bíztuk a véletlenre, vittünk tartalékblokkot, tartalékdugattyút, tartalék mindent, de ezeket aztán nem használtuk. Viszont tényleg rengeteget szereltünk, akár éjszaka is, a Robur fényszórói előtt, esőben.

 


Sokan segítettek nektek az utatok során?

Persze, nagyon sok segítőkész emberrel találkoztunk. Mondjuk a pusztai népek vallásának ez része is. Ha valakivel találkozol a pusztában és nincs hol aludnia, akkor be kell fogadnod, mert az életébe kerülhet egy kint töltött éjszaka. Ez nekem egyébként nem volt újdonság, egyszer biciklivel elmentünk Marokkóba, ott is ez volt.

Biciklivel???

Jó, azért nem végig, sokat vonatoztunk is. De a lényeg, hogy ott is az volt, hogy szóba elegyedtünk a helyiekkel, akik egy idő után megkérdezték, hol alszunk. Mondtuk, hogy még nem tudjuk és onnantól nem is volt kérdéses a dolog, mondták, hogy akkor náluk fogunk. Azért ez itthon nem így megy. Képzeld el, hogy a magyar utcákon sétál egy arab ember, te meg behívod a házadba, hogy aludjon ott. Elég elképzelhetetlen.

Hát ez így van. No de térjünk vissza a pekingi túrához! Kiket emelnél ki azok közül, akik segítettek?

Kifelé még rendben voltunk, elvoltunk a Roburosokkal. Azért így is volt pár érdekes élményünk. Épp sört vásároltunk Mongóliában, Darhan városában és odajött hozzánk egy mongol kislány és kristálytiszta magyar kiejtéssel elbeszélgetett velünk. Kiderült, hogy mongol ugyan, de születése után Magyarországra került és Hatvanban nőtt fel. Két héttel a mi érkezésünk előtt költözött haza. Aztán ott volt még Kegyes Csilla, aki Kijevben dolgozott a Külügyminisztérium embereként. Ő az orosz vízum megszerzésében segített sokat. Később aztán áthelyezték Kazahsztánba, Asztanába, szóval ott is találkoztunk vele. Úgy volt, hogy az oroszoktól egy nyolcnapos tranzitvízumot kaptunk arra, hogy áthaladjunk az országon. Ezért kellett Kazahsztán felé mennünk, ahol aztán megint kaptunk egy nyolcnapos tranzitvízumot, azzal haladtunk át megint Szibérián keresztül Mongóliába. Épphogy átértünk annyi idő alatt. Lehet, hogy Csilla segítsége nélkül nem kaptunk volna orosz vízumot. Volt aztán egy érdekes eset, ami Ulánbátorban történt meg velünk. Egyszer csak megállt mellettünk egy sötétített ablakú dzsip, kikiabált belőle oroszul egy fickó. Mondtam Trelónak, hogy ne figyeljen oda és húzzunk el onnan gyorsan. Erre elénk állt a dzsip, kiszállt belőle az ember. Mi jól betojtunk, bajt sejtettünk. Erre megszólalt az ember magyarul: „na mi van, megijedtetek, mi?” Sanyi volt az, egy félig magyar, félig orosz vállalkozó, aki Mongóliában él. Elvitt minket egy mongol nemzeti parkba, van neki ott egy hétvégi jurtája és ott laktunk nála egy hétig. Főzőcskéztünk, gitároztunk, nagyon jól elvoltunk. Neki is sokat köszönhettünk. Igazi segítőink mégis inkább visszafelé voltak. Akkor már ketten jöttünk csak, mert Ulánbátor után ugye elváltunk a Roburosoktól. Pancsi is szinte darabokban volt, már az övemet is felhasználtuk, hogy összefogjuk... el is égett az az öv. Kint a pusztában, ha bajban vagy, akkor már egy darab drót is életet menthet, szóval nagyon sok ember van, akinek hálásak lehetünk.

Milyen hosszú volt a ti túrátok?

Egészen pontosan 120 nap.

Ebből mennyit töltöttetek motoron?

Augusztus 5-27-ig voltunk Pekingben, a többi napot úton töltöttük.

Az azért igencsak unalmas lehetett néha.

Igazából az első három-négy hét volt nehéz, aztán már megszoktuk. Nagyjából óránként váltottuk egymást a volánnál, aztán pár hét után megszoktuk a folyamatos ülést. Trelónak egyébként is az volt az elhatározása, hogy ő Roburral nem fog utazni, csak motoron. Én azért simán beszálltam a buszba, ha arról volt szó, hogy épp könnyíteni kellett a Pancsin. Voltak például olyan emelkedők, hogy nem tudtunk volna ketten felmenni rajta motorral. Treló azonban keményen kitartott.

Tudott valaki közületek oroszul?

Talán Treló tudott a legjobban. Szükség is volt rá, mert az angollal nem sokra mentünk. Ukrajnában és Kínában még beszélték valamennyire, de a két ország közt szinte senki nem beszélt angolul.

Azt mondtad, elváltatok a Roburosoktól. Nem is volt arról szó, hogy később találkoztok még velük?

Volt erről szó, de végül mi kb. Kazahsztán közepén voltunk, mire ők már hazaértek. Mi azonban még itthon ígéretet tettünk, hogy meglátogatjuk a Madjar törzset a Torgaj-medencében, akikkel magyar rokoni kapcsolatot mutatott ki egy 2006-os expedíció alkalmával készített genetikai vizsgálat. A Torgaj-medence Kazahsztánban található, itt élnek a madjarok egy kb. három Magyarországnyi területen szétszórt falvakban. Nagyon kedvesek voltak, vittünk is nekik ajándékokat. Persze nem nagy dolgokra kell gondolni, hisz mégiscsak Pancsival mentünk, főleg zászlókat adtunk nekik. De ahogy egyre több faluba vetődtünk el ott a pusztában a földutakon, már szinte mindenünket odaadtuk: pólókat, az olimpiai zászlónkat, aztán - mikor már nem volt más - csak aláírt kokárdákat. Én még itthon vettem nemzeti színű szalagot, tudtam, hogy jó szolgálatot fog tenni ajándék gyanánt. Ez mindig jó pótmegoldás: készítesz gyorsan egy kokárdát, aláírod és mégiscsak adtál valamit. Márpedig nagyon hálásak voltunk nekik. Rengeteget jelent, ha fáradt vagy és befogadnak. Kapsz egy fekhelyet, kaját, ez óriási segítség. Egyébként elbúcsúzni mindig jó volt tőlük, ilyenkor mindig kinyitottak egy üveg italt, ami el is fogyott ott helyben. Iszogatás közben pedig jókívánságokat mondtak nekünk az útra. Néha nem is tudtam, hogy kerültünk el az egyik faluból a másikba.

 


Utólag hogy látod, mik voltak a túra veszélyei? Min bukhatott volna el a küldetésetek?

A vízumokon.

Igazából azt hittem, hogy most olyanokat fogsz mondani, hogy kirabolhattak volna, vagy megtámadhatott volna egy medve, vagy ellophatták volna a motort, vagy ilyesmi.

Ja, nem. Ilyesmiktől nem féltünk. Bár egyébként Szibériában eléggé virágzik a vadiúj távol-keleti autók illegális behozatala. Rengeteg leragasztott motorháztetős keleti autóval találkoztunk, melyeket úgy vezetnek át a határon. Lehet, hogy ezért olyan rosszak az utak arrafelé: talán az orosz kormány így akarja visszaszorítani az autócsempészetet. Nem tudom. Szóval sokan élnek ott abból, hogy ilyen autók ablakán bedugnak egy stukkert és egyszerűen elveszik az új kocsit a tulajdonosától. De igazából nekünk ettől nem kellett tartanunk. Kinek kellett volna két ilyen roncsderbis jószág, amit mi vezettünk?

 

 

Meleg helyzetek azért voltak, főleg Mongóliában. Ha ők berúgnak, akkor kibújik belőlük az ördög. Mi általában gitároztunk esténként, de rendszeresen el akarták venni tőlünk a hangszert. Ukrajnában egyszer le is fejeltek, de arra nem emlékszem igazán. Végül ki is békültünk a sráccal, bár nem tudom, hogyan, mivel ő nem tudott semmilyen nyelven, én pedig nem beszélek oroszul. A lényeg, hogy kibékültünk. Komoly este volt. Volt aztán még egy érdekes eset, még odafelé Kazahsztánban. Egyik reggel arra ébredtem, hogy Ottó, az egyik Roburos nagyon csúnyán káromkodik. Kimentem megnézni, mi történt, ő meg mutatja, hogy éjjel lelopták a Roburról a hátsó rendszámot. Épp akkor készültünk másodszor belépni Oroszország területére és nem volt kérdés, hogy a határon átengedik-e így a kocsit, azok után, hogy a vízum megszerzésével mennyit szenvedtünk. Megoldást kellett találnunk a problémára. Szerencsére a környéken épp volt egy építkezés, onnan elhoztunk egy törött ablakkeretet, amit levágtunk kábé akkorára, mint a rendszámtábla és ráragasztottunk egy matricát, amin a rendszám szerepelt és amit egy közeli nyomdában nyomtattunk ki. Nem volt teljesen hivatalos megoldás és ha a határon jobban megnézték volna, egyből kiderül a turpisság. Szerencsére azonban messziről ugyanolyan volt, mint az eredeti és a határig jól össze is koszolódott, szóval senki nem mondta meg, hogy nem az eredeti rendszám van a kocsin. Végül visszafelé is azzal jöttek és nem volt vele probléma.

A vízum ennyire para volt?

Hihetetlen. A kínai nagyon kemény volt. Nem engednek be senkit saját járgánnyal az országukba, valószínűleg azért, hogy ne lássák a külföldiek, amit ők nem akarnak megmutatni nekik. A határon kellett hagynunk Pancsit és a Roburt is, vonattal mentünk onnan Pekingbe. Egy évig próbálkoztunk megszerezni az engedélyt, hogy végig a járgányokkal mehessünk, de nem sikerült elintézni. Valószínűsítem, hogy óriási nyomor lehet Pekingen kívül. Az olimpia idejére szépen kipucolták a várost és nem engedték az idegeneket, hogy a színfalak mögé nézhessenek. Csak azt láttuk, amit a vonat ablakából látni lehetett. De a vízum megszerzése sem volt egyszerű. Elmentünk a követségre, elmondtuk nekik, mire készülünk és megkértük őket, hogy segítsenek. Hát, inkább hátráltattak minket. Először azt akarták, hogy mutassuk meg nekik az érvényes repülő- vagy vonatjegyünket. Megtettük, erre le akartak beszélni minket a túráról. „Minek mennek Kínába? Ne menjenek!”-mondták. Mi pedig azt feleltük, hogy az olimpiára szeretnénk eljutni. Erre azt kérték, hogy mutassuk meg az érvényes szobafoglalásunkat. Ekkor segített a Pegazus Tours, akik foglaltak nekünk szállást. Megmutattuk a foglalást, erre kérték, hogy mutassuk meg nekik az érvényes belépőjegyeinket az Olimpiára. Ekkor azért már elszakadt a cérna nálunk, hisz akkor még nem is létezett kinyomtatott jegy az olimpiai eseményekre. Végül sikerült kiharcolnunk a vízumot, de ekkor már tudtuk, hogy csak vonattal tudjuk majd átlépni a határt. Kicsit szomorúak voltunk, mert végig Pancsival akartunk menni, de hát nem volt mit tenni. Az oroszok meg szóba sem állnak az emberrel. Lehetőséget sem kaptunk tőlük, hogy elmondjuk, mire kell a vízum és mennyi időre. Nyolc napos tranzitvízum és kész. Útközben aztán találkoztunk svájci és német biciklisekkel, akiknek simán ott figyelt a hónapos turistavízum az útlevelükben. Kérdeztük, hogyan sikerült elintézniük, mire ők a vállukat rángatták: „hát bementünk a nagykövetségre és kértünk.” Valószínűleg az ő országaikkal jobb kapcsolatban vannak az oroszok, mint a magyarokkal.

Azok az emberek biciklivel mentek Pekingig és vissza?

Igen.

Úristen! Hát az iszonyatos távolság bicikliháton! Ti hány kilométert mentetek?

24-25 ezer kilométert. Odafelé 11-12-t, visszafelé a kahazsztáni kiruccanás miatt nagyobb távolságot tettünk meg.

Betegség, sérülés?

Ezeket szerencsére megúsztuk. Lázaink azért voltak, de nem volt vészes. Kifelé ugye az orosz vízum miatt csak nyolc napunk volt, hogy leérjünk az Uralból és átjussunk Kazahsztánba. Napi 14-16 órát a motoron ültünk, hajtani kellett, hogy időben átérjünk. Közben rengetegszer megáztunk, de nem lehetett megállni. Aztán mikor elértük Kazahsztánt, én azonnal be is lázasodtam, két napig a Roburban feküdtem, felkelni sem tudtam. Tudod, hogy van ez: amíg tudod, hogy nem dőlhetsz ki, addig a szervezeted tartja magát, aztán amint legördül a kötelesség súlya a válladról, azonnal ágynak esel. De nem volt veszélyes a dolog, két nap alatt túl is voltam rajta, csak a kimerültség volt az oka. Visszafelé azért már többször előfordult mindkettőnkkel, már nagyon hideg volt, többször is megfáztunk. Balesetünk szerencsére nem volt, de rengeteget láttunk. Mongóliában főleg, ami nem is meglepő, mert ott utak sincsenek nagyon. Ulánbátor környékén van pár száz kilométer betonút, de aztán annyi. Van is egy kép rólunk, ahogy belépünk a Góbi-sivatagba. Előttünk a betonút vége, utána még pár kilométerig megy egy földút, aztán az is eltűnik. Onnantól a vonatsínek voltak a mérvadók, nagyjából azokat követtük.

 


Trelóval hogy jöttetek ki?

Ügyesen megoldottuk a dolgot. Igazából teljesen ellentétes a személyiségünk, emiatt voltak súrlódásaink, de szerintem nagyon jól megoldottuk az efféle problémákat is. Odafelé én egész jól elvegyültem a Roburosokkal, visszafelé – mikor már csak ketten voltunk - már teljesen összekovácsolódtunk, amire szükség is volt, mert egymásra voltunk utalva. Akkor már jobban kijött a túra kalandos oldala.

Közben nézem a fényképeket és kibukik belőlem a felismerés: Gyönyörű tájakon jártatok.

Az biztos. Nem tudom, hogy átjön-e a képeken, de Mongólia valami csodálatos.

Hidd el, hogy átjön!

 


Erdők, hegyek mindenfelé, zöld minden és arrafelé motorozva egy olyan szabadságérzés kerít hatalmába, ami egyszerűen leírhatatlan. Mikor Sanyi jurtájában heteltünk, felmásztam egy sziklára, hogy készítsek pár fényképet és egyszer csak hallok egy halk süvítő hangot. Felnéztem az égre és hihetetlenül közel hozzám elhúzott egy óriási sas. Valószínűleg túl közel lehettem a fészkéhez és aggódott kicsit. Tényleg lélegzetelállító. Nézel körbe és csordákban vonuló állatokat látsz meg jurtákat mindenfelé. Tudod, én imádok siklóernyőzni. Nagy álmom, hogy egyszer visszamehessek oda repülni. Kazahsztán meg a másik véglet: az az ország teljesen sík. Ott ráállsz a deszkára, felhúzod a kite ernyődet az ország keleti határán és csak a nyugati határnál kell leeresztened. Óriási a tér. És valószínűleg emiatt az ég olyan arcait mutatta nekünk, amelyeket máshol nem láttunk még. Amit még imádtam, az a Krím-félsziget volt.

 

 

A végtelen kazahsztáni pusztaság után, ahol emberekkel nagyon ritkán találkoztunk és nagyon sokat kellett Pancsival foglalkozni, no meg az utána következő ismételt oroszországi rohanás után egyszer csak megérkeztünk ide a tengerpartra és egyik pillanatról a másikra átcsapott a reménytelennek tűnő küzdelmünk egy nyaralásba. Szeptember volt már, szóval nem volt nagyon meleg, de én azért fürödtem a tengerben, meg részt vettünk egy hajókiránduláson is, nagyon jól szórakoztunk. Ide is biztosan visszamegyek, szerintem simán odaveri a mediterrán üdülőhelyeket. Napsütés, tenger, hegyek, halételek, közben sokat gitároztunk, nagyon kellett ez akkor már. Sajnos nem maradhattunk sokáig, mert akkor még át kellett kelnünk a Kárpátokon és féltünk, hogy már hó fog ott várni minket, de végül ezt is megúsztuk és biztonságban hazaértünk.

Azóta mi történt?

Visszamentem dolgozni és néha tartunk diavetítéssel egybekötött előadásokat.

Tervezel újabb túrát?

Hát tervezni éppen nem, de nem kellene kétszer mondani, hogy menjünk valahová. Majd szólj, mielőtt indulsz!

Szólni fogok.

Kapcsolódó elemek (címke szerint)

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Programajánló

Ajánló

  • Zenés Állatkerti Esték

    Zenés Állatkerti Esték Az első alkalommal, amikor elmentem a Budapesti Állatkertbe koncertezni egy pingponglabda nagyságú, fekete szemű és hétmérföldes szempillájú láma bébi elkunyizta az utolsó falatot a pogácsámból. A második alkalommal egy kis kecske vélte a kezemen lógó narancssárga kendőmben felfedezni ősi ellenségét,…





  • Vámpírok és a csodagomb

    Megihletett engem is O. cikke az FB kapcsán. Nem kevés olyan dolgot tartogat a nyílt közösségi élet, amivel sokan nem is szembesülnek – szerencséjükre. Néhányan azonban megisszák a levét, és kénytelenek okulni belőle. Ez a szösszenet is legyen afféle gondolatébresztő,…





  • Hétvége, avagy túlélni a péntek estét

    Általában úgy hétfő reggeltől már (de súlyosabb esetben akár vasárnap délutántól) azzal telik a hetem, hogy várom a hétvégét. Konkrétan a pénteket. Péntekkel jóban vagyunk, a barátságom vele már majdnem olyan bizalmi, mint ama bizonyos hajótörött barátunknak. Szóval Péntek, az…





  • Szurkoljunk!

    Itt a május, itt a jó idő. Érettségi, évadzárók ééééés a döntők ideje! Mert aki sportkedvelő, nem tudja figyelmen kívül hagyni, hogy bizony kedvenc csapata(i) ezekben a napokban érkeztek/érkeznek a döntő mérkőzésekhez. Kupák, sorsok, szerencse, bírók… Aki igazi szurkoló, annak…





  • Kiskarácsony, Nagykarácsony

    Karácsonyi teendők: - ajándékok vásárlása / készítése - fenyőfa vásárlása, díszítése - menü összeállítása, sütés-főzés - képeslapok vásárlása, megírása, postára adása. Valljuk be, az utolsó tennivaló valahogy nem képezi (már) szerves részét az életünknek. Lehet, hogy gyerekkorunkban a nyári táborozásból…