Videó

A Hét 7enéje
Butthole Surfers - Pepper

Az 1981-ben alakult vicces nevű amerikai rockbanda 1996-os "Electriclarryland" c. leme- zén található ez a dal, mely egyben mindenkori legsikere- sebb kislemezük is és amely eheti zenénk. - by adeeboy

Még több videó

Hirdetések

Hirdetés

Utolsó kommentek

2010. szeptember 23. csütörtök, 06:00

Akkor most ki is a normális?

Írta:  Bogár

Bár kicsit bizarr a megosztás, ha külön számolok be bentlakókról és „normálisokról”, vagyis dolgozókról, mégis ezt teszem. Így ugyanis egyszerűbb különválasztani az embereket, bár néha nem olyan könnyű eldönteni, ki melyik csoportba tartozik. Mire hazamegyek, feltehetően én is rászokom majd, hogy mindenkire szélesen mosolygok, nagyon megdicsérem, ha elmeséli, hogy eltörölgetett egy bögrét, minden mondatnál visszakérdezek majd, hogy „Igazán? Nahát!”, és az is valószínű, hogy széles (a szokottnál is szélesebb) mozdulatokkal gesztikulálva fogok reagálni minden történetre, esetleg rákérdezek, hogy a beszélgetőtársam biztosan mosott-e kezet ebéd előtt.

Na de lássuk, kiktől tanulom a fentieket.

A közösség eleve három házra oszlik, mindegyik házban egy házaspárral, aki felelős az ott lakó fogyatékosokért és a velük dolgozó önkéntesekért. Az én „szüleim” (house parents) Sue és Malcolm. Így együtt. Bár időnként látszólag különállóak, valójában mindent együtt csinálnak, együtt jönnek-mennek, együtt vélekednek. Mindketten vegetáriánusok (bár kicsit hamiskásan, mert szinte naponta esznek halat, nem is keveset, ami ugyebár, mint tudjuk, nem állat...), egyébként a gyerekeik is azok. Elég érdekes élettörténetük van: Sue eredetileg fodrász, Malcolm talán tanító, de nem sokat dolgoztak a szakmájukban. Amikor összeházasodtak, vettek valami olcsó telket egy düledező házzal, amit lebontottak, es jó ideig egy lakókocsiban laktak a már meglévő és közben megszülető gyerekekkel, amíg felépítettek (ketten) egy kis házikót a tanyán. Közben iskoláskorúak lettek a gyerekek, de a város messze volt, plusz utálták az iskolát, úgyhogy egy idő után kivették a gyerekeket az iskolából, és otthon tanították őket, hasonló gondolkodású szülőkkel mindenféle programot szerveztek, a kempingezéstől a kenuzáson át a különböző tantárgyak közös tanításáig. Aztán egyszercsak (gondolom, mikor már nem bírták tovább ezt a melót) jelentkeztek egy fogyatékosoknak segítséget nyújtó intézménybe a közelben, és ott lettek házvezetők. Az, azt hiszem, városban volt, úgyhogy amint lehetőségük adódott, átjöttek ide – addigra három gyerekük már felnőtt, úgyhogy csak a másik hárommal költöztek be, és azóta is itt éldegélnek.

Az első benyomásom az volt, hogy tündériek, és az az igazság, hogy velem tényleg mindig azok, nagyon segítőkészek és rengeteg tanácsot adnak, meg sok pozitív visszajelzést; ha bármi kérdésem-kérésem volt, eddig mindig segítettek, rákérdeztek, hogy rendben vagyok-e, bírom-e a tennivalókat. Szóval én nem éreztem, hogy magamra hagynának vagy ilyesmi. Persze nincsenek mindig kéznél, de hát, gondolom, nekik is kell pihenni. De a többi önkénteskedő úgy meséli, hogy egy évvel ezelőtt még nem volt ilyen rózsás a helyzet: allítólag elég lazára vették a tennivalókat, és nem vitték túlzásba az önkénteseknek nyújtott segítséget sem... Azt már kiderítettem, hogy konkrét fizetést nem kapnak, hanem mindenfele célra igényelhetnek pénzt - az egész közösséget állami pénzből tartják fenn, meg a bentlakók zsebpénze is állami segély. Nos, a gimis nagylány vadiúj párszáz fontos fényképezőgépe lehet, hogy nem volt létszükséglet. Szóval ilyesmik vannak, és ezek persze csak idővel derülnek ki. De hogy szarkasztikus nagynéném szavaival éljek: ha egy kicsit megkapargatod...

Mindenesetre velem tényleg nagyon jó fejek, úgyhogy abban maradtam magammal, hogy vagy később lesznek hanyagabbak (majd akkor protestálok), vagy az van, hogy egész egyszerűen kivételeznek, és van, akit szeretnek, van, akit nem - a kis koreai lány szerint őt nem bírják. Nekem meg előadták, hogy szerintük én nagyon jó arc vagyok, és milyen jó, hogy én értek a házimunkához is meg az emberekhez is. Na ez van. Egyébként meg folyton lehet velük beszélgetni, ami tiszta haszon, szóval nem panaszkodom.

Most meg sokat vagyok együtt Marlise-sal, a német önkéntes leányzóval, aki november óta van itt, és akit szerintem erre a melóra teremtettek. Olyan türelme van, hogy múzeumban kéne mutogatni, es főleg rengeteg humorral van megáldva, úgyhogy nem csoda, hogy imádják a szülők es a bentlakók is. Tőle is nagyon sok segítséget kapok, csak az a baj, hogy a hónap végén kiköltözik: egy hasonló intézményben fog dolgozni Bristolban, csak most már rendes fizetésért. Ez azt is jelenti, hogy egyedül leszek besegítő önkéntes a házban egész addig, amíg fel nem tűnik egy új ember. Erre amúgy jó esély van, elég népszerűnek tűnik ez a kis közösség, sokan jönnek-mennek.

Még egy német lány vidámítja a lakókat: Mara, aki korábban önkéntes volt itt, most meg nemsokára férjhez megy egy környékbeli fiúhoz, és most bedolgozóként jár be. Ővezeti a sütödét és az ott tartott főzőcskézést. Tegnap például humuszt csináltunk. A sütöde egyébként valami áldott jó dolog: látni kellene azokat az arcokat, amikor egy kenyér- vagy croissant-sütős nap után elmagyarázzák, hogy mi mindent csináltak aznap. No meg azt a lelkesedést, amivel a mixert kezelik vagy a fokhagymát pucolják. És Mara nagyon jól csinálja a dolgát, poénkodik a bentlakókkal, segít nekik, de hagyja, hogy ők vegyék a kezükbe az eszközöket...

Malte is elég sokat dolgozik a sütödében, de a gazdaságban is. Szintén német, huszonegyéves suhancgyerek (szőke haj, széles vállak, hamisítatlan német öntudat), de legalábbis egy harmincéves gondolkodásával. Megújuló energiaforrások szakon kezdi majd az egyetemet nemsokára és imád öreg emberekkel foglalkozni, külön a gondjaira van bízva itt az egyik tatika, öröm nézni, hogy hogy gardírozza. Folyton vigyorog egyébként es mindenkit kifiguráz, de mindenki odavan érte, nem lehet nem szeretni. Az önkéntesek közül neki van jogosítványa, úgyhogy ő (is) szokta bevinni a varosba a bentlakókat, ha fogorvoshoz vagy moziba mennek.

Nagy kedvenceim a koreaiak: hárman vannak, két lány es egy fiú. A lányok huszonegy-két évesek, a srác harminc, de természetesen mind tizenhatnak néznek ki, mint a keletiek általában. Young Min, Yerim es Dennis (nem tudni a koreai nevét, mindenki Dennisnek szólítja) mind eléggé küzdenek az angollal, de nagyon-nagyon barátságosak, es mellé meg lelkesek is. Velük általában a gazdaságban dolgozom együtt - tegnap például egy rakás málnabokrot próbáltunk meg gyomtalanítani, kicsit mission impossible jelleggel, csak Tom Cruise nem bukkant fel sehol. Tudok már koreaiul köszönni, azt is tudom, hogy (mint nálunk a horoszkóp) az ember vércsoportja alapján megmondható, milyen személyiség is valójában. Így ha legközelebb Dél-Koreába megyek, nem lepődök majd úgy meg az „És neked milyen a vércsoportod?” kérdésen, mint itt.

Gyakran találkozom még Phillel, aki a gazdaságot vezeti, és a fején nem sok haj van, ellenben óriási szakállal rendelkezik. Meg szinten bőséges türelemmel, amit nemcsak a káposztapalánták, de a fogyatékos emberek is meghálálnak neki. Joe például imád a tehenekkel dolgozni, Chris a gyomszedés mestere, Shane pedig odavan a palántákért. Rogertől pedig ma takarítás közben  megtudtam, hogy délelőtt igen felelősségteljes feladatban volt része Phil mellett: a paradicsomokat pátyolgatták.

A gazdaságon kívül is folyik kertészkedés: a virágokért és a fűszernövényekért Thelma a felelős. Az öreglány már jóval hatvan fölött van, de olyan energiával és határozottsággal intézkedik, mint egy harmincas őrmester. Lehúzott pár évet tanárként Afrikában, úgyhogy ráadásul csokibarna, és folyton szafariszínű cuccokat hord cserkészkalappal. Egy gond van vele: Írországból származik, úgyhogy brutális ír akcentussal beszél - megnyugtató viszont, hogy ez nemcsak nekem jelent időnként gondot. Elkezdtem tanulgatni a különböző virágok és fűszernövények nevét, no meg egyre jobb vagyok petrezselyemültetésben.

Az egész brancsot egyébként Lindsey feladata összefogni: ő az ügyvezető. Pont úgy néz ki, ahogy egy angol ötvenes nőnek ki kell néznie: vállig érő, egyenes, szőkére festett haja van, magas és visszafogottan elegáns, a konstans mosolygástól már bőséges szarkalábgyűjteménye van, mindenkivel tüneményesen kedves és királynő-angolt beszél.

Rajtuk kívül persze vannak még a tanyán jó páran, például egészségügyi nővérek jönnek segédkezni, karbantartó is van, áruszállító és egyebek, de a lényeg végülis ennyi. Legközelebb majd a kajáról számolok be...attól tartok, gurulva megyek majd haza.

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Programajánló