Tuesday, 26 October 2010 07:31

    Sztereotípia

    Written by

    Fontos dologra jöttem rá. Ezennel töredelmesen bevallom: szeretem a sztereotípiákat. Különösen az egy-egy néphez kapcsolódóakat. Persze a csárdás-gulyás nonszenszekkel jövő hülye külföldiek kíméljenek, na de azok a sztereotípiák, amiket mi magyarok (így kollektíven, általában, sztereotipikusan) alkotunk más nemzetekről, az egész más! Hiszen azok igazak!

    Vegyük – példának okáért, teszem azt – az angolokat. Valószínűleg kevés olyan nép van Európában, amelyik iránt ennyi bűbájos előítélettel viseltetünk, pozitívokkal és negatívokkal egyaránt. Elvégre mindenki tudja, milyenek az angolok, nem? Folyton teát isznak, ráadásul tejszínnel, vagy ami még rosszabb, tejjel. Születésüktől kezdve ösztönösen utálják a franciákat (már csak azért is, mert azok meg folyton csigát esznek). Reggelire kolbászt tálalnak babbal meg rántottával, minden egyéb étkezéskor fish&chips-et (azaz halat sült krumplival). Hidegek es íztelenek, mint a kajájuk. Keménykalapot hordanak és zsebórát. Ki nem állhatják a külföldieket (különösen a hülye franciákat). Borzasztó előkelőek, vagy ha nem, akkor mindenféle focimeccseken verekszenek. Nyúlós, fekete élesztőkrémet kennek a kenyerükre, amit marmite-nak hívnak, és valamiért meg vannak győződve róla, hogy ez a világ legínycsiklandóbb csemegéje. Rengeteget foglalkoznak a királyi családdal; furcsa mértékegységekben számolnak, aminek semmi értelme. Folyton esik náluk az eső, de minimum köd van. A fővárosukban emeletes piros buszok járnak, méghozzá az út bal oldalán. Odavannak a csak szerintük vicces angol humorért. Udvariasak, de sosem tudod, mit gondolnak valójában. Nem beszélnek idegen nyelveket, mert ugyebár minek. És mindennek a tetejébe összekeverik egymással a mindenféle közép- és kelet-európai népeket – jó esetben a lengyeleket tudják azonosítani, de őket is csak azért, mert elárasztják Londont.

    Leszögezném, hogy mivel az olvasók és jómagam is egytől egyig a toleráns, széles látókörű és tájékozott emberek táborába tartozunk, mi mind tudjuk, hogy ezek eltúlzott, általánosított, helyenként rosszindulatú megállapítások, amelyeknek a fele sem igaz. Legalábbis nem teljesen ebben a formában. Legalábbis nem minden angolra. Legalábbis nem mindegyik tud róla.

    Az angolok ugyanis reggel, délelőtt, délután, este tényleg folyton teát isznak, és tényleg tejjel. A kötelezően értelmezendő teaszünetről már írtam, de még ennek ellenére is meglepett, hogy a vitorlás kikötőben, ahol a bentlakókat kéthetente egy nagyon aranyos önkéntes gárda meghajókáztatja, egy szintén önkéntes öreg néni büfét tart fenn. Három dolgot lehet kapni. Csokit, híg neszkávét és természetesen fekete teát tejjel.

    Az angolok tényleg utálják a franciákat. Egy napja voltam itt, amikor felmerült a francia-téma, és jól megbeszéltük, hogy hát ezek a franciák milyen egy intoleráns nép, még idegen nyelvet sem tanulnak meg rendesen (értsd: nem tudnak angolul), ráadásul nem szeretik a külföldieket. Szégyenletes. De az angolok franciákról alkotott képét semmi nem illusztrálja a számomra szebben, mint az a gyerekrajz-kiállítás, amire a múlt heti szabadnapomon tévedtem be a közeli kisvárosban. Mindenféle témában rajzoltak a gyerekek, többek között a különböző népek konyhájáról is írtak-festettek. A francia konyháról a következők álltak a csigát ábrázoló rajz alatt girbe-gurba gyerekírással: “A franciák békalábat, csigát, kicsi rákokat és kagylót esznek. A csigának pedig még a héját is megeszik.”

    Ami az igazi angol reggelit illeti, ezzel ugyan nem találkoztam, de bizonygatták, hogy azért ez még mindig jellemző dolog. Ami viszont a fish&chips-et illeti, büszkén állíthatom, hogy szemtanúja vagyok: a szigetország összes krumplija és hala igencsak rövidéletű. A legtöbb éttermi rendelésnél vagy házhoz hozott kajánál szinte kérdezni sem kell, ki mit szeretne. A fish&chips-szel legfeljebb a nem kevésbé sztereotipikus csirkés pite (chicken pie) kelhet versenyre. Na most ezeket ugye nem kóstoltam, de ami a zöldségételeket illeti, ha angolok főznek, javaslom az összes magyarnak, hogy készítsen a keze ügyébe sót, borsot, vagy egy egész fűszeres dobozt. Vigasztaló viszont, hogy a koreaiak nálam is jobban elhűltek. Szerintük ugyanis igencsak sivár élete lehet annak, akinek nem adatik meg a legalább napi egyszeri csípős kaja.

    És bizony tényleg hideg udvariasság jellemez nagyon sok angolt. A hideg talán nem is a legjobb szó, mert mosolyogni mosolyognak ők, meg tulajdonképpen a legtöbb esetben kedvesek is, de nagyjából annyira sugárzik róluk az őszinte melegség, mint a kihűlt rántott halról. Eltartott egypár napig, mire megszoktam, hogy minden mosolyogva elmondott megjegyzés, megállapítás vagy kérdés után meg kell állnom egy pillanatra, hogy leszűrjem, mit is akartak valójában mondani, és mi a mögöttes mondanivaló, amit udvariasan burkolt formában akarnak a tudtomra adni. Mondjuk, hogy soha, de soha nem illik elkésni a vacsoráról (sűrű bocsánatkérés bólintással és fagyos mosollyal nyugtázva), vagy hogy a szomszéd egy utolsó pernahajder (he is not a very nice person).

    Ami viszont felborítja kiegyensúlyozott és udvarias hétköznapjaikat, az egyértelműen a futball. Tiszta szerencse, hogy épp a világbajnokság alatt érkeztem ide – különben nem hinném el, hogy ilyen fontos lehet valakinek egy focimeccs eredménye. Egyetlen olyan kocsmát láttam eddig, ahol kiírták: ők kivételesen nem közvetítik a meccseket. Ha az angol csapat játszik, egész komoly tömegek gyűlnek össze egy-egy udvaron, nappaliban, és – ha már nem lehetnek a helyszínen – üvöltözve adják tudtára az egész szomszédságnak, hogy éppen mi a helyzet a meccsen. Nem mintha nem azt nézné az egész utca.

    Azonban olyan is van, ami megosztja a népet: a marmite-ról például nem vélekednek egyformán. De az igaz, hogy vagy úgy utálják, mint semmi mást (és elkeseredetten panaszkodnak, hogy azonosítják vele a nemzetüket), vagy egészen odavannak érte, és még olyasmiket is kitalálnak, mint a marmite popcorn. Ez annyit jelent, hogy a nyúlós, feketébe hajló élesztőkivonatot némi vajjal es mézzel felforralják, majd összekeverik a pattogatott kukoricával. Merthogy szerintük a pattogatott kukorica eleve egy édes étel, és a legrosszabb, ami történhet vele, hogy megsózzák. Na most ha eszembe jut a Becky barátném által készített őshonos amerikai édesség, ami színezett-olvasztott pillecukorból állt, akkor elgondolkodom, hogy miért is nem fedezik fel egymásban a közös vonásokat britek es amerikaiak.

    El kell ismerni viszont, hogy valamihez kiválóan értenek. Mégpedig az időjáráshoz. És most nem arra gondolok, hogy Christopher, az autista bentlakónk fejből tudja egy hétre előre az időjárást, és minden hétfőn megosztja velünk, hogy milyen hőmérséklet várható a héten, és még a svájci nyaralásról is azzal kezdte a beszámolót, hogy elmondta: kissé csapadékos, de egyébként kiváló időjárás volt arrafelé. Szóval, azt hiszem, az angolok ettől eltekintve is kiválóan otthon vannak időjárás-témában. Legalábbis a sajátjukban. Azon ugyanis borzasztóan elhűltek, hogy Magyarországon akár negyven fok is lehet. A sajátjukhoz viszont kiválóan hozzá vannak szokva: a kertészkedést véletlenül sem szakítják meg holmi zivatar miatt, és a kisebb záporokat tulajdonkeppen észre sem veszik. Idén egész hosszúnak ígérkezett a nyár (mikor megérkeztem, már vagy négy-öt napja tartott), szóval már attól tartottam, hamarosan elkezdenek aggódni, hogy valami nincs rendben.

    Én mindenesetre folyamatosan szolgáltatom nekik az ámuldoznivalót. Például olyasmiket, hogy a gulyás az egy leves, és nem azonos a pörkölttel, vagy hogy Magyarországon aligha tudnád beperelni az önkormányzatot, ha a parkolás közben megkarcoltad az autód a járdaszegélyben, vagy hogy a magyarok képesek megenni édesen a ráadásul tejben megfőzött rizst (ezen amúgy a koreaiak akadtak ki leginkább, de szerencsére a német kollégák a védelmükbe vettek). De még olyasmiket is, hogy bár nem Magyarországon születtem, anyámtól-apámtól tanultam magyarul. No meg hogy a görögdinnye a legolcsóbb gyümölcs nyáron. Úgyhogy rengeteg hasznos infóval gyarapítom itt a népet, és lassan már Közép-Európát is megtalálják a térképen. Ellentétben Sebastian felsőosztálybeli anyukájával, aki telefonon jelentkezett, majd a következő kérdést tette fel nekem: “Ó, maga Magyarországról való? Tehát lengyel?”

    Kiemelt cikkek

    • Észak-Dunántúli borrégió - Az Etyek-Budai borvidék
        Ezen a héten fővárosunk környékére látogatunk, és a bevezetőben gyakran megidézett buborékos ital, a fröccs mellett most egy másik buborékos ital, a pezsgő is terítékre kerül. Ha pezsgőről van…
    • Tópartra... De hova?
      Bár nincsen saját tengerpartunk (ennek okait és lélektani hatását a magyar nemzetre most ne elemezgessük) , cserébe a Kárpát-medencében fekszik kis hazánk, aminek az az előnye, hogy sok vízzel és…
    • Élet a weben
      A közösségi portálok megjelenése óta mind több időt töltünk az ilyen jellegű oldalakon, életünk egyre több mozzanatát vonjuk bele és tesszük közkinccsé. Barátok, bulik, események, tanulmányok és munkahelyek mellett egyre…
    • …idővándor, a csodák ideje?
      Újabb utazás, az őszi szomorhangulat és borongósság feloldására ismét kiváló segítőt találtam. Mivel az ősz a munka ideje is – depisebbeknek ez egyenlő a  „jajaj vége a nyárnak, a pihenésnek”…
    • A pozitív gondolkodás tanulható
      Sajnos, nagyon sok emberre jellemző (a környezetemben is) a folyamatos panaszkodás. A negatív szóáradatot persze újra és újra végig kell hallgatni, a szenvedőket jól meg kell sajnálni, próbálni kell őket…
    Fityisz.com - blabla

    Please publish modules in offcanvas position.