Talán ez a legnehezebb része a dolgozói életnek. Nyár van és a világegyetem minden egyes kis atomja az ellen van, hogy az ember a munkájára koncentráljon. Néha felnézek a monitor mögül és azt látom, hogy odakint önmagával szeretkezik a természet és engem is lágy ölébe invitál. A kollégák egymás után mennek szabadságra, hogy kiszakadjanak egy kicsit a hétköznapokból. Én szeptemberre időzítettem az üdülést, úgyhogy nem maradt más, mint végigüldögélni idebent a nyári hétköznapokat. De csak a hétköznapokat. A hétvégék... na az már más tészta.
Annak ellenére, hogy minden héten meló van, rég volt már olyan sűrű nyaram, mint az idei. A szombat reggel általában már egy másik megyében talál minket és ahogy épp a Tisza környékét, Sopront, vagy a Balatont fedezzük fel, már egyáltalán nem is bánom, hogy nem vagyok egyike azoknak, akik egy-két hetet a tengerparton, ugyanazon a ponton fetrengve lazáznak végig, hogy aztán hazajőve arcoskodjanak, hogy idén Spanyolba’, Olaszba’ vagy Horvátba’ voltak.
Ez a hétvége is ilyen volt. Esténként zsizsegés a veszprémi Utcazene Fesztiválon, nappal fürdés a magyar tengerben, vasárnap egy kisebb kitérő a varázslatos Káli-medencébe, sárgadinnye, kecskesajt, velős pirítós. Nem csoda, hogy mikor vasárnap este hazaértünk, úgy tűnt, mintha a péntek délután óta egy teljes hét telt volna el. Teljesen kiszívva omlottam a kanapéra, ahol azonnal el is nyomott az álom. Most pedig itt ülök megint az irodában, és máris jobban tudom értékelni azt, hogy egész nap egy kényelmes székben ülök a húsz fok körüli hőmérsékletben. Ez az érzés azonban nem szokott kitartani péntekig, úgyhogy lassan el kell kezdenem tervezgetni a következő hétvégi programot.
Bizonyos szempontból örülök, hogy nincs pénzem, illetve időm messzi földekre utazni: hihetetlen, hogy mennyi arcát láttam már ennek a kis országnak csak az elmúlt másfél hónapban. És még ugyanennyi vissza van a nyárból. Ezzel a gondolattal kívánok most boldog hétfőt mindenkinek, aki – még ha csak egy-két napot is, de - itthon nyaral.