Egy kis álmodozás - nem az élet megrontója  – ,egy kis misztikum – a hétköznapokban is van bőven- ,egy csipet varázs – maga az élet – és tehetség – mint minden emberben.
A felvezetést Balogh Ádám képei és fotói ihlették. Valljuk be, elfogult vagyok. A felafejjel mozgalom lelkes híveként is sikerül néha a nagy elszántságomnak meginognia. Valljuk be, a hétköznapok szépségeit meglátni a nagy rohanásban, lótás-futásban, adok-kapok játékban, érzelmi-anyagi bírkózásban, kis lélekmelegem is elfárad olykor-olykor. És ilyenkor biza jól jön egy kis támasz. Egy kis direkt frissités, mint egy kis könnyű tavaszi szellő, hogy elmossa a sok szürkeséget és tiszta szemmel lehessen újra rácsodálkozni erre a nagyvilági csodás játszótérre!

És ehhez oly kevés elég. Egy hűvösebb , szürke reggel a panelrengetegben, ahol az utcán egy idős bácsi virágot ültet. A közterületen!! És nem közterületes! Hmm.
Egy óvoda falainak festése a hátsó fronton -, ahol senki nem látja, csak a beszökő-kódorgó-csavargó cicák – de mégis, ott is szép legyen! És kell kishajó és hullám és napocska.
És így tovább... egy szó, egy hang, egy dallam, egy érintés, egy rezdülés…  annyi minden, amitől szép és jobb egy napunk…  Már ha nyitott szemmel járunk-kelünk.
Persze néha nehéz észrevenni. Néha túl mélyre hajol a fej, néha túl bezárt a világ... És kinek van erre/ezekre ideje?!?

Na ezen a mélyponton már csak a direkt csodák segitenek: koncert, kiállítás, lélekmelege hatalmas adagban kikerülhetetlenül.  Ami elöl nem tudjuk becsukni szemünket-fülünket. Kisszívünket.
Mint itt. Egy festmény, egy fotó. Megállít. Láttat. Önmagát, a világot, az alkotót, minket. Mese nincs, itt elfutni nem lehet, itt érezni kell! A varázs árad és magával sodor. Elkezdődik egy : értem? hiszem? tudom? hogyan? tetszik? játék, a kép és nézője között. És mire az ellenállni szándékozó – merthogy ugye mivel is töltöm az időmet fontos dolgok helyett - észbe kap, már jó néhány nyugodt, töprengő, álmodó pillanatot nyert! És békéset! És felemelőt! Szívtárót és elgondolkodtatót! És magába nézőt? Elemzőt-tanítót? Szerethetőt?
Jé, milyen más az a táj, idegen az a kultúra a fotókon, és jé, mennyire ismerősek az arcok, hasonlók az emberek! Csak fotók… de/és…  varázsképek?
Én meglátnám-e ezt a mosolyt, ezt az ajtót, a mozdulatot, ezt a jelenetet? Vagy rohannék, mint egy mindent habzsoló, mindent azonnallátnaikapniakaró külföldi, mert végre itt/ott vagyok. De akkor mi mellett mennék el? Miről maradnék le? Pont azért, mert látni akarok. ?! Talán csak hagynom kellene magam: látni. Megállni. Hallgatni. Figyelni. Érezni. Talán ez a titok?

A misztikum a képeken, a varázs a helyekből és emberekből árad. És a fotósból, aki észrevette, mert megállt. Mert hagyta hatni a pillanatot. De a helyek, az arcok, emberek itt/ott ugyanazok. Akkor a misztikum itt van, a varázs e pillanatban is hat. Itt Budapesten 2011-ben dolgozva, rohanva. De miért érzem álmodozva, bambulva a fotókat és mi gátol, ha kinézek az ablakon?!  Bennem van a hiba, ez tény. Nem vagyok fotós, művész, festő. Gyenge mentség. Talán csak kicsit rá kellene csodálkozni - és nem természetesnek, és természetesen szörnyűnek is venni – a körülöttem zajló kis világot.
Feltöltekezem Ádám fotóival, megcsodálom a tájakat, a hidakat, a házakat, templomokat , a mecseteket, a vidám forgatagot, a színek kavalkádját, a mosolyt, az érintést,  a gesztust, a kapcsolatokat , az utcák mindennapi szürke?!? – de mennyire nevetséges ez a szó itt! – életét. 
És mindjárt eszembe ötlik egy mókás, furcsa gondolat: számukra, a  mi hétköznapjaink tűnhetnek színesnek és kavargónak!?! Ez a mi kis pörgő-forgó káoszunk? Netalán – más szemmel nézve persze! – mosolygósnak is hathat?!?

Arcok, gesztusok, emberi kapcsolatok. Ott. Itt. Nyitott szem, fül, nyitott szív! Igen, a bácsi a virágokkal, az eldugott falrész hajói, hullámai...
Annyi szép történet zajlik körülöttünk csendben, annyi szép érzés és gondolat nyilvánul meg. Észreveszem, látok újra.
A művészek  LÁTNAK.  Tehetség vagy/és adottság. Látok, láthatok én is, mi is. Csak emlékeztetnünk kell rá magunkat, vagy tehetségünk van hozzá, tehetségesek vagyunk?  Művészek lehetünk? Élet-művészek a szó szép és jó értelmében? Életünk művészei? Akik keresik, látják, figyelik a jót?! Képesség ez, amire csak emlékezni kell? Az életigenlés…  Az arcok a fotókon, kevesebb gond között élőké, vagy csak ők emlékeznek még… az életre, a szépre.

Kösz Ádám! Újra van erőm figyelni és rácsodálkozni. Gyerek/felnőtt szemmel. Érzékelni és érezni. És csodálom tovább a fotókat és ábrándozva hullok a festmények hol izzó, hol füstszerű mélyébe. Elmerülök egy misztikus világban, a fotók, a Föld tájai, emberei, kultúrái ihlette, súlyos kérdéseket és mondanivalókat rejtő ködfelhőkbe. Valahol, valahogy összeér és összefügg minden. Valahogy minden egy és ugyanaz. Valahol, valaki ugyanígy gondolkodik, ír, töpreng. Valahol, valakik keresik a szépet, a pozitívumokat a mindennapokban. Valahol, valakik más szemmel látnak. LÁTNAK. A mosolyt a szemekben.