Véleményem szerint talán az igaz barátok száma az, amely legjobban meghatározza, milyen emberek is vagyunk. Egy barátság nemcsak mosollyal jár, nemcsak a mi gondunk s bajunk elmesélésével, hanem bizony áldozatokkal, átvirrasztott éjszakákkal, reményadással és hallgatással. A kapcsolatokkal törődni kell, s gondosan ápolni azokat. És ezt nem lehet észből, csakis szívből.

Szerencsés embernek tartom magam, mert olyan emberek vesznek körül, akik törődnek velem, akik ha kell, meghallgatnak, a bajban támogatnak, és amikor hülye vagyok, seggbe rúgnak. Velem sírnak, s velem együtt nevetnek. És ha évente csak kétszer találkozunk személyesen, beszélgetéseinket pont ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. És az is előfordul, hogy éppen egy szót sem szólunk, egymásra nézünk és mindent tudunk. Néha tőlük az elválás nehezebb, mint a legféltettebb titkunk felfedése, néha pedig a nyugalom hangja szól bennem: „Most ugyan elmegyek, de visszatérek.” És közben tudom, hogy nincs mitől félnem. Ezek az emberek a barátaim. Különbözőek, de pont olyannak szeretem őket, amilyenek. Más és más köt össze minket, de egy valami közös: számíthatunk egymásra!

Túlhajszolt világunkban ne feledkezzetek meg barátaitokról. Simogassátok lelküket, mert lehet, hogy nem mutatják, de ők is igénylik a törődést.

Végezetül pedig szóljon Máté Péter egyik klasszikusa, mely mai cikkem címadója.