Tuesday, 20 December 2011 06:00

    A kórház jó

    Written by S. Ernő

    Volt/van viszont egy betegségem, amit úgy hívnak, Crohn-betegség és ennek következtében pár hete műtétem volt. A Crohn-betegség a bélrendszert támadja meg – gyulladást okozva bizonyos szakaszokon –, az orvosok pedig nem tudnak egyetlen jól elkülöníthető okot mondani, hogy miért teszi ezt. Az általánosan elfogadott álláspont szerint a betegségre való hajlam genetikusan benne van bizonyos emberekben és ezt a hajlamot aktivizálja több belső illetve külső tényező együttállása. Vagy valami ilyesmi. Sosem  jártam utána alaposan, mert egyrészt nem akartam belebolondulni a dologba, nem akartam, hogy erről a betegségről szóljon az életem, másrészt meg baromira lusta voltam mindig ahhoz, hogy beleássam magam ebbe a témába.

    A lényeg, hogy Crohn kapitány immár hét éve horgonyzott kalózhajójával a vékonybelemben, egyre áldatlanabb állapotokat okozva ott. Eleinte semmi komoly tünetem nem volt, nem is nagyon törődtem vele – olyannyira nem, hogy évekig orvoshoz sem jártam vele. Ennek meg is lett az eredménye:  az utóbbi fél-egy év történései már komoly problémát sejttettek. Most, őszre jutott oda a helyzet, hogy jó 18 kilót ledobva, esténként belázasodva feküdtem otthon, vagy fájdalomtól görcsölő hassal, görnyedten mentem reggelente munkába. Rossz volt a helyzet és ezt minden ismerősöm is látta rajtam. Mégis, mikor az új orvosom száját elhagyták a „hát ezt bizony meg kell műteni” szavak, majdnem összeomlottam és tudtára hoztam, hogy semmitől nem rettegek jobban, mint attól, hogy valaki egy szikével felbontja a külső héjamat, hogy aztán odabent turkáljon. Mondanom sem kell, nem hatódott meg a dologtól, hisz aminek meg kell lennie, annak meg kell lennie. Két hónapig sikerült halogatnom az operációt, de novemberre az állapotom már tényleg aggasztó volt.

    Kb. egy hónapja feküdtem be az esztergomi kórházba a beavatkozásra. Amennyire lehetett, próbáltam megacélozni magam, és megpróbáltam felkészülni arra, hogy a körülöttem lévő mosolygó orvosok éppen kivágni készülnek belőlem egy 15 centis tönkrement bélszakaszt. Nagyjából sikerült, bár azért történtek a műtéti előkészítés során olyan dolgok, amik folyamán sokat vesztettem férfiúi tekintélyemből. Mikor azonban már bent voltam a műtő várójában és a soromat vártam, már nem éreztem mást, mint a megnyugvást és hálát azért, hogy most végre az orvosok helyrehoznak egy olyan hibát, ami megakadályoz abban, hogy normálisan éljem az életem. Aztán kaptam egy kis nyugtatót és bár magára a műtőre már nem emlékszem, az megvan, hogy másnap bejött hozzám az intenzív osztályra az altatóorvosom és harminckét fogát rámvillantva elmesélte, hogy olyan kedvesen hálálkodtam nekik a műtét előtt, hogy már-már sajnáltak elaltatni – legszívesebben tovább hallgatták volna, ahogy folyamatosan megköszönök mindent mindenkinek. Én azért nem bánom, hogy végül mégis megtették.

    A lábadozás során persze volt jópár kellemetlen pillanatom, elvégre az ember mégis kiszolgáltatott, gyenge és fájdalmai is vannak; meg aztán ott van a műtét utáni 24 óra, amikor semmi folyadékot nem ihat az ember: ez a legrosszabb dolog, ami velem történt. Ilyen mértékű szomjúságot én még életemben nem éreztem és nem is akarok soha többé. Nem volt hát sétagalopp a felépülés. Mégis, teljesen megrökönyödve kell nyugtáznom a tényt, hogy a kórházban töltött két hét abszolút jó élményként maradt meg az emlékezetemben: kellemes környezet, hihetetlenül kedves, barátságos nővérek, és orvosok, akik néha olyan szövegeket nyomtak le, hogy meg kellett kérnem őket, hogy inkább ne szóljanak hozzám, mert a röhögéstől fáj a varratom. És persze ott volt a mellettem az én kis virágszálam, aki hihetetlen kitartással rágta le mind a tíz körmét, mialatt folyamatosan járt hozzám látogatóba, míg én jobbára csak filmeket néztem és olvasgattam nyugiban. Azt hiszem, rajta csapódhatott le minden negatívuma ennek a kórházas mókának, mert nálam tényleg csak a pozitívum maradt meg. Ha ő nem lett volna, talán az én történetem is szomorúbb volna.

    De nem az. Megint rádöbbentem arra, hogy a félelmek azért vannak, hogy legyőzzük őket. Kijöttem és azóta sokkal jobban érzem magam, és bár az orvosok szerint az én betegségem ezzel a beavatkozással nem múlt el és előbb-utóbb újra jelentkezni fog, sokkal nyugodtabban állok a dologhoz, mint korábban. Jobb, ha az ember tudja, mivel áll szemben. Ezt a cikket tehát azoknak a Crohn-osoknak és egyéb betegeknek ajánlom, akik hozzám hasonlóan hanyagolják a problémájukat és félelemből elodázzák a megoldást. Vágjatok bele és higgyétek el, utána sokkal jobb lesz!
     

    Related items

    Kiemelt cikkek

    • Észak-Dunántúli borrégió - Az Etyek-Budai borvidék
        Ezen a héten fővárosunk környékére látogatunk, és a bevezetőben gyakran megidézett buborékos ital, a fröccs mellett most egy másik buborékos ital, a pezsgő is terítékre kerül. Ha pezsgőről van…
    • Tópartra... De hova?
      Bár nincsen saját tengerpartunk (ennek okait és lélektani hatását a magyar nemzetre most ne elemezgessük) , cserébe a Kárpát-medencében fekszik kis hazánk, aminek az az előnye, hogy sok vízzel és…
    • Élet a weben
      A közösségi portálok megjelenése óta mind több időt töltünk az ilyen jellegű oldalakon, életünk egyre több mozzanatát vonjuk bele és tesszük közkinccsé. Barátok, bulik, események, tanulmányok és munkahelyek mellett egyre…
    • …idővándor, a csodák ideje?
      Újabb utazás, az őszi szomorhangulat és borongósság feloldására ismét kiváló segítőt találtam. Mivel az ősz a munka ideje is – depisebbeknek ez egyenlő a  „jajaj vége a nyárnak, a pihenésnek”…
    • A pozitív gondolkodás tanulható
      Sajnos, nagyon sok emberre jellemző (a környezetemben is) a folyamatos panaszkodás. A negatív szóáradatot persze újra és újra végig kell hallgatni, a szenvedőket jól meg kell sajnálni, próbálni kell őket…
    Fityisz.com - blabla

    Please publish modules in offcanvas position.