Eger a Mátra és a Bükk-hegység között, az Északi-középhegység és az Alföld találkozási vonalán fekszik. A történelmi borkultúra kialakulásában meghatározó szerepe volt a városra és környékére jellemző éghajlati, és talajviszonyoknak. A talaj ezen a tájon túlnyomórészt riolittufára települt kavicsos agyagból, illetve mészkőkőzetre rakódott pannonagyagból tevődik össze, ami különösképpen kedvez a szőlőnek. Ráadásul a riolittufát könnyű faragni, vájni, tökéletes a pincekészítésre. A napsütéses órák száma évi átlagban Eger környékén 1800 óra, de kedvező esetben a 2000-et is elérheti. Nagyrészt ezek a körülmények tették lehetővé, hogy az egriek a szőlőt szolgálatukba állíthassák.
Eger városának alapítása a tizedik századra tehető, a szőlőtermesztés valószínüleg a 11. században honosodott meg a környéken, amelyben nagy szerepe lehetett az I. István által 1004-ben alapított egri püspökségnek. A püspökségre költöző szerzetesek magukkal hozták hazájukból az ott honos szőlőfajtákat is. A tatárjárást követő időszakban a IV. Béla által betelepített vallonok megjelenése a szőlőtermesztésnek és borkészítésnek nagy lendületet adott, ők honosították meg a szőlő francia művelési módját és a fahordó használatát. A környéken megtelepedett ciszterci szerzetesek a 13. században már Egerből fedezték borszükségletüket.
A szőlőtermesztés és a belőle készült borral való kereskedelem a 16. századra vált meghatározóvá a vidéken: a várban székelt a legnagyobb püspökségek egyike, amihez nem csak Heves megye, hanem az egész északkeleti országrész is tartozott.A borkészítést a török hódoltság visszavetette ugyan, de nem szüntette meg. Ebben az időben fehérborok készítése jellemezte a vidéket. A héjon erjesztett vörösbor készítésének technológiáját és a kadarka szőlőfajtát is a törökök elől menekülő rácok hozták magukkal. A szőlőművelést a 91 éves török uralom idején se hagyták abba: a törökök ugyan nem nagyon itták a bort, de eladásából komoly bevételhez jutottak. Eközben a vörösborszőlő fajták egyre több teret nyertek, a fehérborszőlők termesztése visszaszorult.
A város visszafoglalása után a lakosság száma rohamosan nőtt, gazdasága pedig alig húsz év alatt gyakorlatilag monokultúrássá vált: egyértelműen a szőlő- és bortermelésre alapozott. A szőlőhegyek többségének jelenleg is használt neve a 17. század végén és a 18. században alakult ki, a legöregebb pincék is ebből az időszakból származnak.
Mivel a katolikus egyházi szertartások elengedhetetlen kelléke a bor, az egri püspökök, illetve érsekek később is gondot fordítottak a bortermelésre. Az első pincéket az egri püspök birtokairól borban beszedett tized és az egyházmegyéből begyűjtött dézsma tárolására vájták a könnyen faragható riolittufába.
A 18. század elején a szőlőtermesztés már szabályozott körülmények között zajlott, a hegyrendészet szervezését és ellenőrzését Eger város bírája és tanácsa végezte. Meghatározták például a szüret időpontját, a napszámosok bérét és munkaidejét, ellátásuk módját, valamint összeírókat rendeltek ki és megszervezték a szőlők őrzését.
Az egri borgazdaság fénykora a 18-19. századra tehető, amikor is már nagyrészt vörösbort termeltek, kisebb részben világosabb színű siller típusú bort és kevés fehérbort készítettek. Egy 1828-as évi egri beszámoló szerint a teljes termelésnek összesen 2%-a volt fehérbor.
A filoxéra 1886-ban tűnt fel Egerben, és a szőlők nagy részét elpusztította. A katasztrófát követő első szőlőrekonstrukció (1880-1910) során jellemzővé vált, hogy az eltérő fajtákat külön táblákban telepítették. Ekkor jelentek meg a borvidéken a nagyburgundi, a kékfrankos, a kékoportó, valamint kisebb területen a cabernet sauvignon, a cabernet franc és a merlot, sőt a nagyrészt festőborként használt othello fajta is. A termésbiztonság és az olcsó művelhetőség miatt nagyobb területeken telepítettek direkttermő fajtákat is. Az egri bikavér készítésében később kiemelt szerepet kapó medoc noir szőlőfajta is ekkor került a borvidékre.
Az első világháborút követő nehéz gazdasági időszakban, majd a gazdasági világválság hatására fennálló tőke- és munkaerőhiány, valamint a növényvédőszerek hiánya miatt az igénytelenebb szőlőfajtákat termelték, jelentősen emelkedett a fehérborok szerepe.
A második világháború utáni államosítások eredményeként egy nagy borkombinátot (Egervin) hoztak létre, amely főleg a tömegtermelt, igénytelen borok készítésére rendezkedett be. A szőlőt nagyüzemi módszerekkel termelték meg, a túlterhelt tőkék és a túl korai szüret okán az alapanyag gyakran éretlen volt, ami miatt a cefrét cukrozták, sőt gyakran avináltak is (finomszesszel növelték az alkoholtartalmat). Az egyetlen cél a minél nagyobb mennyiség megtermelése volt. A nagyüzemi módszerek miatt a szőlőtermesztés lehúzódott a könnyebben megművelhető, ámbár kevésbé jó termőhelyekre, számos neves dűlőt (például a híres Nagy-Eged hegyet) kivontak a termelésből. Az ismert márkanév miatt a megtermelt vörösborok jelentős része egri bikavér (illetve angolul bull's blood, vagy németül Stier-Blut stb.) néven került forgalomba, és ebből tudatosan exportmárkát faragtak.
A második ötéves terv időszakában Egerben nagy területen rekonstruálták a szőlőket, ekkor terjedt el a középmagas és magas kordonművelés. A gazdaságtalan művelhetőség és boruk gyengének tartott minősége miatt a kadarka és a medoc noir kiszorult a termelésből, helyüket a cabernet sauvignon és a cabernet franc vette át. Az 1978-1980-as időszakban, az ún. Bikavér-programban újabb jelentős területen telepítettek szőlőt — főleg a nagyüzemi, igénytelen termesztő eljárásoknak legjobban megfelelő kékfrankos, zweigelt, kékoportó és merlot fajtákat. Ebben az időszakban a borok gyakran nem kaptak fahordós érlelést, az acél- és betontartályokban tárolás lett a jellemző.
A gyenge minőség okán az egri borok hírneve mind belföldön, mind külföldön egyaránt jelentősen megcsappant. A gyakran „férfiasnak” mondott egri bor valójában erősen savas, gyakran keserű és fanyar, nyers csersavtartalmú, híg bor volt.
A rendszerváltás előtt a debrői körzet beolvasztásával a borvidék szőlői összesen kb. 4100 ha-ra nőttek, majd a szocialista piacok elvesztésével ez a 90-es évek végéig több száz hektárral csökkent.
A minőségi borkultúra a rendszerváltás után került újra előtérbe; a nagy állami borkombinát mellett több száz közepes és kis borászatot alapítottak, és megjelent néhány úgynevezett csúcsborászat is. Ezek látványos fejlődésével javult a borvidék borainak minősége és megítélése. A 90-es évek végére jelentősen nőttek a kékfrankos, a cabernet sauvignon és a merlot fajták ültetvényei, nagyobb területen jelentek meg a pinot noir és shiraz (syrah) fajták. Ennek megfelelően csökkent a szocialista korszakban erőltetett kékoportó és zweigelt fajták részesedése.
Egyúttal a hagyományos és az új fajtákat újratelepítették az egykori legjobb termőhelyekre (Egerben: Nagy-Eged hegy, Pajdos), jelentősen növelve ezzel a szőlőültetvények területét. Napjainkban a borvidéken kb. 6200 ha szőlőültetvény található.
Meghonosították a fejlett borkultúrákban bevezetett, úgynevezett eredetvédelmi rendszert, amely szabályozza és ellenőrzi az „egri” földrajzi megnevezés használatát.
Az 1991-ben alapított "Az Év Bortermelője" díjat eddig négyszer nyerte el egri borász. 1995-ben Thummerer Vilmos, 1998-ban Gál Tibor, 2005-ben Vincze Béla és 2009-ben Lőrincz György.
Az egri borvidékkel kapcsolatos első élménye valószínűleg mindenkinek Gárdonyi Géza Egri csillagok című műve, és az ehhez kötödő egri osztálykirándulás. Aztán mindenki visszatér, hogy megnézze magának az általános iskolásként csak kívülről megszemlélt pincék tartalmát. És innentől kezdve mindenki szert tesz kedvenc egri pincére, amit bármikor bárkinek jó szívvel ajánl, amit kötelező (lenne) minden évben újra és újra felkeresni. Én négy évig élvezhettem főiskolásként Eger városának vendégszeretét. Jártam olyan főiskolai előadás-sorozatra, amit a kémia tanszék szervezett és ahol két féléven keresztül a bor volt a téma, voltam borkóstoló esten, buliztam pincékben, a diplomaosztómat pedig a Szépasszony-völgyben tartottuk a családdal. Még sincs kedvenc pincém. Ennek pedig az az oka, hogy nem akarom a pincék nagy részét kizárni csak azért, mert van egy kedvencem. Én minden pincébe szívesen térek be, hiszen a kedvenc borom majd' mindenhol megtalálható, és mivel mindig is a változatosság híve voltam, inkább minden alkalommal más-más pincét látogatok meg. Nektek is ajánlom a városba és a borvidékre való rendszeres kirándulást, mert - bár a bor önmagában is elegendő ok lenne - rengeteg élményt és látnivalót tartogat mindenki számára.
További információk: