2009. december 24, délelőtt. Péterem és én otthon vagyunk a kis falumban, anyukámnál. Anyukám a konyhában sürög-forog. Illatos gyertyák meggyújtva, párologtatók illóolajjal feltöltve, a bátyám a TV előtt szunyókálva, a kutyák a szőnyegen elheverve. Péterem és én nagy munkában vagyunk. Fát díszítünk.
Péter már a munka oroszlánrészét elvégezte. Belefaragta a fát a tartóba. Most nekem nem azért segít, mert neki még bármiféle kötelezettsége lenne. Nem... Ő a férfimunkát elvégezte, a díszítés már csak afféle hóbort, időtöltés. Úgy gondolja, nekem szerez örömet azzal, hogy a kezembe adogatja a díszeket.
Energiaigényes feladat a fadíszítés. Hiszen nem lehet csak úgy felhajigálni az izzókat, gömböket, szalagokat. Folyamatosan koncentrálni kell. Érezzük mi is, hogy kell egy kis utánpótlás, kell valami harapnivaló. A konyhába most inkább nem settenkedünk ki. Még a végén a kézfejünkön csattan a fakanál. Elővesszük a bőröndből a kekszes fémdobozt, amit messziről hoztunk magunkkal. Saját kezünkkel készített mézeskalácsok lapulnak benne. Miközben Péterem leveszi a doboz tetejét, eszembe jut a beszélgetésünk, amikor Péterem megemlítette, hogy ő nagyon szeret mézeskalácsot... enni. Gondolatban persze előre befejeztem magamban a mondatot, ezért nagyon meglepődtem, amikor ő azt mondta: ...sütni. Nagyon szeret mézeskalácsot sütni. Néztem azokat a barna szemeket, és végigfutott valami melegség bennem. Biztosan a mézeskalács említése miatt. Biztosan... Közben a múltba révedésből visszakerülök a jelenbe, mert végre lekerül a tető a dobozról. Péterem kiveszi az első mézeskalácsot, odatartja nekem, hogy harapjak bele, majd ő is belaharap. És ahogy rápillantunk a megmaradt mézeskalácsdarabra, elkerekedik a szemünk. Tényleg szívünk minden szeretetével készítettük, de hogy ezt még a mézeskalács is tudja...