Minden évben lázas tervezgetés előzi meg augusztus huszadikát. Hosszú éveken keresztül mindig elutaztunk, vagy inkább elmenekültünk a városból az augusztus végi hosszúhétvégén. Pár éve azonban visszaköltöztünk Budapestre az évről-évre egyre színvonalasabb programoknak köszönhetően. Idén sem lesz másként: Budapesten ünnepelünk.
A Budapesti Vidámparkról hallottam én már hideget és meleget is. Kevés játék van, drága, leromlott állapotban vannak a játékok és egyébként sem csillog-villog annyira, mint a külföldi vidámparkok – mondja az egyik oldal. Viszont sok olyan családot ismerek, akik falkában végigjárják a kínálatot minden évben. Tehát nincs mit tenni, a véleményalkotáshoz mindenkinek ki kell próbálnia, és mivel én sem voltam ott legalább 15 éve, magamnak is mondom.
Ki ne emlékezne olyan régi pillanatra, amikor egy iskolai kirándulás alkalmával a fárasztó utazást követően kötelező jelleggel végig kellett nézni a nyolcadik múzeum kiállítását is. Ilyenkor az ember már mindenhol lenni szeretne, és minden mást csinálni szeretne, persze jó távol attól a bizonyos múzeumtól. Hiszen kit érdekel pár poros köcsög?
Aztán telnek, múlnak az évek, szembe találkozunk az elmúlással, így megtanuljuk értékelni az emlékeket, régi tárgyakat. Szélesedik a világnézetünk, egyre többet akarunk tudni az univerzum általunk még fel nem fedezett, és letűnt világairól. Megismerkedünk az alkotás élményével és sikerünk vagy éppen sikertelenségünk következménye lesz a festmények, szobrok, fotók csodálata. Majd visszagondolunk a kisiskolásként látott poros köcsögre és mosolyogva beismerjük, az első benyomás nem is bír olyan nagy jelentőséggel, mint ahogy azt sokan állítják. Azon lehet, sőt érdemes változtatni.
Az első alkalommal, amikor elmentem a Budapesti Állatkertbe koncertezni egy pingponglabda nagyságú, fekete szemű és hétmérföldes szempillájú láma bébi elkunyizta az utolsó falatot a pogácsámból. A második alkalommal egy kis kecske vélte a kezemen lógó narancssárga kendőmben felfedezni ősi ellenségét, így én megtanultam, hogyan kell roppant gyorsan felpattanni a legelső pad tetejére. A harmadik alkalommal könny csorgatva nevettünk a jeges maci hatalmas piros labdájával folytatott közel húszperces „küzdelmén”, melynek a koncert kezdete vetett véget.
A héten hallottam egy történetet, ami nagyon megmelengette a szívem. Egy átlagosnak ígérkező, rohanó, hétköznap reggelen az 1-es villamos rutinos lendülettel zakatolt végig a körúton. Az emberek egymásnak dőlve kapaszkodtak, amiben tudtak, siettek a munkahelyükre, az iskolába, ügyeiket intézni. A tömeg megszokott, álmos szótlanságba burkolózva bambult ki az ablakon. A villamos elrobogott a dugóban álló autók mellett, a még zárva lévő lakberendezési áruház mellett, a sínek között látszólag mozdulatlanul fekvő szürke-fehér csíkos szőrmók mellett. Mondom én: teljesen átlagosnak ígérkező, rohanó hétköznap reggel.