Ahogy azt Melinda múlt heti cikkében parancsolta volt, szombaton összepakoltam a cuccomat és célba vettem Veszprém városát (ezen a nyáron már harmadszor, a Fityisz tali és az Utcazene Fesztivál után). Ezúttal a 11. Vivace Nemzetközi Kórusfesztivál vonzott oda, és épp időben értem oda ahhoz, hogy Tünet kollégám társaságában végignézzem az esti koncertet illetve kórusok közti versenyt.
Kezdetben vala a sötétség, aztán egy huszáros vágással eljutottunk a gyerekek és bölcsik világába és onnantól már sokkal érdekesebb hely volt az egész világ. Ennek a naplóbejegyzésnek az írója épp egy rózsaszín alapon fehér pöttyös kék csillagot ábrázoló matricával a kezén pötyög a billentyűzeten. A matricát egy családi napköziben kapta ma délelőtt, ahol megtartotta próbafoglalkozását az 1-3 éves kis emberkéknek. A foglalkozás jól sikerült, ezért is kapta a matricát, emberünk pedig szeptember elején maga mögött hagyja jól fizető multicéges állását, hogy napi öt órában angol nyelven kommunikáljon a kicsikkel, fejlesztvén ezáltal nyelvi képességeiket. A lépés megtételében sok tényező játszott közre, melyek közül kettőt emelnék ki.
Mindenkinek másért van szüksége zenére. Van, aki csak arra használja, hogy bulizzon és együtt énekelje a többiekkel az épp aktuális slágereket, van olyan is, akinek csak háttérzajként kell, miközben mindennapi ügyes-bajos dolgait intézi. Meg biztos van egy rakás más indok is, amiért az emberek zenét hallgatnak, de ez a cikk nem erről szól. Az én életemben is – mint oly sok más emberében - a zene szeretete igen fontos szerepet játszik és minden általam megélt időszakhoz köthető egy-egy album vagy dal: olyan előadóktól, akik számaikban baromi jól eltalálták, hogy mit is éreznek az S. Ernők abban a bizonyos élethelyzetben.
Talán ez a legnehezebb része a dolgozói életnek. Nyár van és a világegyetem minden egyes kis atomja az ellen van, hogy az ember a munkájára koncentráljon. Néha felnézek a monitor mögül és azt látom, hogy odakint önmagával szeretkezik a természet és engem is lágy ölébe invitál. A kollégák egymás után mennek szabadságra, hogy kiszakadjanak egy kicsit a hétköznapokból. Én szeptemberre időzítettem az üdülést, úgyhogy nem maradt más, mint végigüldögélni idebent a nyári hétköznapokat. De csak a hétköznapokat. A hétvégék... na az már más tészta.
Oké, oké, oké! Tudom, hogy az előző cikkem is ugyanebben a témában íródott, de komolyan mondom, hogy ez nem szándékos. Egyszerűen csak pont két egymás utáni héten történt a két eset és az ilyenek engem akkora örömmel töltenek el, hogy nem tudom nem leírni őket. Még akkor sem, ha közben millió más dologról is írhatnék a Boldog hétfőt rovatba. Szóval épp ma történt az eset: indultunk haza kocsival a fertőrákosi strandról. Álltunk a sorompónál, vártuk, hogy kiengedjen minket a bódéban ülő srác. Egyszer csak azt látom, hogy egy hatvan körüli házaspár odasétál a kocsihoz, a feleség lehajol és ékes német nyelven beszól a letekert ablakon: