Egy szép, napos péntek délelőtt volt, mikor több mint egy év után ismét visszamentem Dóriék ovijába megnézni, hova jutottak a tavalyi híradásunk óta. Már az utcáról látszott, hogy tavalyi benyomásom nem volt téves: ezek a lányok nem tétlenkednek. Az udvaron az avart és a több évtizede ott rozsdásodó csúszdát felváltotta egy trambulin és megannyi színes játék. A főbejárat előtt éktelenkedő gaztenyészet helyén pedig immáron ízléses sziklakert díszelgett. Dóri jön az ezúttal kéttagú fityiszes különítmény elé, és bevezet minket az épületbe. Emlékezvén a tavalyi állapotokra, nem teljesen hiszem el, hogy ugyanabban az épületben vagyok.
Iszonyatosan lusta ember vagyok. Sokáig próbáltam ezt a szörnyű tényt tagadni magam előtt, de sajnos egy idő után – ahogy az évek múlásával láttam egyre magasabbra tornyosulni az általam el nem végzett dolgok rengetegét - el kellett fogadnom, hogy ez az igazság. Valószínűleg nem én vagyok a leglustább ember a világon, de tuti ott lenne a helyem a világbajnokságon, amit valószínűleg csak azért nem rendeznek meg évente, mert a nevezettek úgyse vennék a fáradságot, hogy elmenjenek oda.
Nem szívesen vágok bele ehhez hasonló új kapcsolatokba. Tudjátok, milyen ez: kiválasztjátok az utcán futkározó rengeteg jelölt közül azt, aki tetszik, valahogy kierőszakolsz egy randit, találkoztok, felméritek egymást és ha minden oké, akkor egy csomó pénzt ki kell adnod, hogy végül megszerezhesd. Majd végül akár az is kiderülhet, hogy egyáltalán nem ő volt az, akire vágytál. Nem szívesen vágok bele ilyesmibe.
Mindig úgy gondoltam, hogy az én gondolkodásom valahogy elüt a többiekétől. No, nem teljesen. De mindenképpen valahogy másnak gondoltam magam, mint a többiek, mint „ők”. S hogy milyen értelemben? Na, ez az a kérdés, amire a mai napig nem tudom a választ. Erre akartam mindig rájönni. De abban biztos voltam az elejétől fogva, hogy az én életem bizony más lesz, ha megszakadok is és csináljak bármit, soha nem fogok beállni a sorba. Hogy ha földi pályafutásom végeztével a Szakállas Öregúr belepillant életem aktájába, akkor felhúzott szemöldökkel pillantson fel belőle a mahagóni íróasztal túloldaláról, valami ilyesmit dörmögve: „hát öcsém, te nem vagy teljesen százas!”
{youtube}oFSI5nOA3QA{/youtube}
Hát szóval ennyi volt! Vége egy újabb több hónapos kínszenvedésnek. Nem nagyon tudok mit hozzáfűzni még a dologhoz, mire ez a cikk megjelenik, valószínűleg úgyis mindenki tudja már, hogy Alekosz nyerte a negyedik, eleddig legszínvonaltalanabb VV-t Jerzy és Éva előtt. Felszabadult egy kifejezés, ami hamarosan talán visszanyerheti eredeti értelmét mindennapos társalgásaink során, egészen addig, amíg el nem indul a ValóVilág ötödik szériája. Mert akkor újabb évekre elveszik az esély, hogy a „való világ” újra azt jelentse, ami.
Megoszlanak a vélemények arról, hogy életünk alakulását mi befolyásolja: a sors, mi magunk, esetleg a véletlenek. Sokszor hallom azt a meglehetősen közhelyes mondást, hogy „senki sem kerülheti el a saját végzetét”. Ha körülnézek a világban, mégis azt látom, hogy rengeteg embernek ez egész jól sikerül. Nem hiszem, hogy ilyen sokunknak lenne az az eleve elrendeltetett sorsa, hogy anyagi, szellemi, érzelmi szegénységben élje le az életét, belesüppedve a szürke hétköznapokba, képtelenül arra, hogy változtasson az életén és örömét lelje abban. Sokkal inkább szeretem azt hinni, hogy mi magunk irányítjuk a sorsunkat, és ha van is valami sors, ami irányítja az életünket, az befejezi munkásságát ott, hogy megszületünk olyan körülmények közé és olyan adottságokkal, ami szerinte jár nekünk. A többi pedig rajtunk és a többieken múlik. Persze vannak jelek a világban, amikre vagy érzékenyek vagyunk, vagy nem – sokak ezeket a jeleket a Sors kezének tulajdonítják. Én azonban úgy vélem, hogy jelek minden irányból folyamatosan jönnek; mi magunk választjuk ki, hogy melyiket követjük és melyiket hagyjuk teljesen figyelmen kívül, függetlenül attól, hogy az milyen irányba befolyásolná életünket.
Vannak megmagyarázhatatlan dolgok, amiken az ember néha elgondolkodik. Ilyen például az illatosított vécépapír, vagy a mellbimbó funkciója férfiakon. És vannak olyan megmagyarázhatatlan dolgok, amik előtt az ember egyszerűn csak áll (jelen esetben: ül), nézi és nem jut eszébe semmi azon kívül, hogy „Úristen, ez mennyire beteg”!
A múltkori filmajánló után ezúttal rajtam volt a sor, hogy kiválasszak egy általam bemutatásra méltónak ítélt filmet és azt könyörtelenül megnézessem O-val, hogy aztán láthassátok, melyikünk mit gondol róla. Az én első választásom a Hétköznapi mennyország (eredeti svéd címén: Sa Som I Himmelen, angolul: As It Is In Heaven) című alkotásra esett, alább láthatjátok először az én véleményemet, aztán O benyomásait a filmről.
Miért van az, hogy ha decemberbe hajlik az idő, akkor én nem kezdem el a Jingle Bellst fütyülgetve, csomagolástól ragasztós kézzel gyúrni a bejglinek való tésztát a rénszarvasmintás pizsamanadrágomban? Vannak, akik nincsenek oda a Nagy Piros Szánkóbajnokért, és ezeknek az embereknek a viselkedése pont ugyanannyira érthetetlen a legnagyobb téli ünnep rajongóinak szemében, mint fordítva. Mindenkinek megvan az indoka, amiért szeret december végén három napig örömmámorban úszni, és azoknak is megvan, akik ilyenkor legszívesebben vagy egy nagyon távoli helyen lennének, vagy jobb híján bezárnák az ajtót, lehúznák a rolókat és az Ünnep végéig kikapcsolva tartanák a telefonjukat.
- Írnom kell egy cikket reggelig! Segíts már, miről írjak?
- Írj az akváriumunkról – válaszolta a barátnőm.
- Mégis minek írjak egy akváriumról?
- Akkor írj Párizsról!
- Miért pont Párizsról, – kezdtem elveszíteni a türelmemet - még nem is voltunk ott! Figyelj, felejtsd el a lányos témákat, én fiú vagyok. Mondj valami fiús témát!
- Oké – bökte oda azzal a hangsúllyal, amiből azonnal világossá vált számomra, hogy minden reményem odaveszett egy normális válaszra. - Autós pornó. - Mindketten azonnal elkezdtünk röhögni, mert tudtuk, hogy egy nagyon sarkított sztereotípiát hallottunk, de a poén ült. Autós pornó. Hát ez a mi gondolatvilágunk kvintesszenciája a nők szerint. Egyszerű, felszínes... és kicsit tapló.