Bár tegnap este láttam egy filmet, ami még ráadásul tetszett is, ennek ellenére eheti cikkem mégsem filmes témájú lesz. Ugyanis, miután ma este nyolcra hulla fáradtan hazaértem az egész napi nehéz fizikai munkából, nincs erőm és energiám nekiállni és egy olyan cikket megírni, amitől nemhogy esetleges olvasóim, de elsősorban még én magam is elvárok egy bizonyos terjedelmet, átgondoltságot, kidolgozottságot, mondanivalót, tartalmat. Egy szóval minőséget, vagy ha úgy tetszik színvonalat.
Mindezek helyett ezúttal inkább egy olyan témáról írnék pár szót, amely téma eleve szomorú, hogy létezik, és amely témában véleményem szerint - megint csak sajnálatos módon - minden ember érintett volt, van, vagy lesz valamikor. Ez pedig az a jelenség illetve életérzés, amikor az ember munkáját - legyen az bármiféle is - nem értékelik.

Kivétel nélkül minden ember életében eljönnek olyan pillanatok (kinek több, kinek kevesebb), amikor egy nagyobb dolog megváltozik az életükben. Egy olyan dolog, aminek a megváltozása mérföldkőnek számít, vagy azért mert az a bizonyos dolog nagy jelentőséggel bírt, vagy azért mert időben hosszan elnyúlt, netalántán mindkettő egyszerre.