Kivétel nélkül minden ember életében eljönnek olyan pillanatok (kinek több, kinek kevesebb), amikor egy nagyobb dolog megváltozik az életükben. Egy olyan dolog, aminek a megváltozása mérföldkőnek számít, vagy azért mert az a bizonyos dolog nagy jelentőséggel bírt, vagy azért mert időben hosszan elnyúlt, netalántán mindkettő egyszerre.
Ezeket a változásokat én itt most széjjel szedném két különböző típusra.
Vannak azok, amelyek egyszerűen csak jönnek és megtörténnek, nincsen beleszólásunk illetve hatalmunk, irányításunk fölöttük. Ezeket mi - annak ellenére, hogy velünk történnek - csak passzívan, beletörődve illetve tudomásul véve kezelhetjük, és a legjobb esetben is csak maximum elodázhatjuk őket, de előbb-utóbb végül mégis bekövetkeznek. Ilyen például az, amikor befejezünk (elvégzünk) egy főiskolát vagy egyetemet és az addigi életritmusunkból (fiatalság, kvázi kötetlenség, bulik, lazulás, néha tanulás) kikerülünk a nagy "k"-betűs életbe ahol aztán többnyire robotolhatunk életünk végéig. Vagy ilyen még például az, amikor az embert elbocsátják az addigi munkahelyéről, ilyenkor aztán magán a változáson kívül még a munkanélküliség és az álláskeresés stressze is nyomja a vállunkat. Extrém esetben pedig vehetünk akár egy balesetet is, ami - a sérülés vagy egyéb következményei miatt - totálisan megváltoztatja (többnyire romokba dönti) az életünket.
És vannak azok, amelyeket részben avagy teljes egészében mi irányítunk, mi döntünk illetve határozunk el valamit, mi szánjuk rá magunkat valamire. Ebbe a csoportba sorolom azt, amikor valami miatt abbahagyunk (nem csinálunk tovább, nem végzünk el) egy főiskolát illetve egyetemet, vagy felmondunk a munkahelyünkön. És nem utolsó sorban még szintén bőven ide tartozik az is, amikor valaki lakóhelyet, ezzel együtt pedig komplett életkörnyezetet vált.
(Természetesen a két kategória között lehetnek kisebb átfedések, de ebbe most nem akarok belemenni, már csak azért sem, mert kissé erőltetett téma lenne.)
Én is ez utóbbit tettem egy héttel ezelőtt. És bár nem a kizárólagos, egyetlen életteremből jöttem el, és nem egy új és idegen helyen folytatom tovább az életemet, a változás akkor is jelentős. Jelentős, ugyanis egy olyan kisvárost hagytam el, ahol kerek kilenc esztendőn át az időm többségét töltöttem, és ahol egyebek mellett az egyetemi tanulmányaimat is (el)végeztem, ezzel együtt pedig - ahogyan mondani szokták - a fiatalkorom (vagy az életem?) legjavát éltem meg, ami miatt különösen a szívemhez nőtt a hely.
De hát sajnos vannak olyan tényezők, amik mozgásra késztetik, sőt kényszerítik az embert, és olyankor el kell határozni magunkat és megtenni a (tovább)lépést. Amit a hátunk mögött hagyunk, annak az emlékei úgyis a fejünkben maradnak, és magunkkal vihetjük őket, akárhová tartunk is. Az emberek, ismerősök, haverok, barátok pedig... Manapság már rengeteg módja van a távolsági kapcsolattartásnak, azonkívül ez az ország nem olyan nagy, hogy az időnkénti személyes találkozás olyan lehetetlen kihívás lenne. Persze nyilván ez ilyenkor megkövetel némi áldozatot, amit aztán kérdés, hogy mindenki hajlandó-e meghozni a találkozásért.
Továbbá úgy vélem, hogy egy ilyesfajta környezetváltozás is csak olyan, mint egy párkapcsolat vége. Pusztán idő kell ahhoz, hogy az ember túltegye magát a régi dolgok elmúlásán és megszokja az újfajta életet úgy, ahogy van. Arról már nem is beszélve, hogy egyáltalán nem mindig csak jó dolgokat vagyunk kénytelenek hátrahagyni. Sok esetben nemhogy nem bánkódunk, de a konkrét szituációtól függően esetleg akár kimondottan örülünk is a változásnak, mert onnantól kezdve sokkal jobb dolgok jönnek majd, mint addig.
És aki valamennyi változást - legyen az bármikor, bárhogyan, bármilyen körülmények között - képes ilyen módon, tehát pozitív hozzáállással szemlélni, annak szerintem nem sok félnivalója van az életben.