2011. szeptember 22., csütörtök 10:13

    Munkánk és amit ér

    Írta:

    Bár tegnap este láttam egy filmet, ami még ráadásul tetszett is, ennek ellenére eheti cikkem mégsem filmes témájú lesz. Ugyanis, miután ma este nyolcra hulla fáradtan hazaértem az egész napi nehéz fizikai munkából, nincs erőm és energiám nekiállni és egy olyan cikket megírni, amitől nemhogy esetleges olvasóim, de elsősorban még én magam is elvárok egy bizonyos terjedelmet, átgondoltságot, kidolgozottságot, mondanivalót, tartalmat. Egy szóval minőséget, vagy ha úgy tetszik színvonalat.
    Mindezek helyett ezúttal inkább egy olyan témáról írnék pár szót, amely téma eleve szomorú, hogy létezik, és amely témában véleményem szerint - megint csak sajnálatos módon - minden ember érintett volt, van, vagy lesz valamikor. Ez pedig az a jelenség illetve életérzés, amikor az ember munkáját - legyen az bármiféle is - nem értékelik.


    Miért van szükség arra, hogy az ember még akkor is mentálisan (is) fáradtan érjen haza, amikor ez egyáltalán nem lenne muszáj? Persze ez elsősorban annak a változatnak következménye, ahol folyamatosan konfliktushelyzetek is vannak. Ezt csak azért tartottam lényegesnek megemlíteni, mert az, hogy az ember munkáját nem értékelik, egyáltalán nemcsak konfliktushelyzetekben nyilvánulhat meg, illetve nem feltétlenül velejárója annak.

    Vegyük csak azt az esetet, amikor az illető a hivatalban a normál munkamodellnek megfelelően napi nyolc órát, heti öt napot dolgozik, ezt pedig például húsz éven keresztül. Mindez alatt a cirka 41600 munkaóra alatt egyetlen egyszer sem jön oda hozzá egy olyan felettes-féleség, akinek egy halvány dicsérő szava bearanyozná nemcsak hogy azt a napját, de talán az egész hetét. Mindemellett visszaadná azt az inspirációt, motivációt, ami esetleg már egy évtizede nincsen meg, mert szépen lassan lekopott a szürke hétköznapok tompa, ám de kemény reszelőjén. Egyetlen szó vagy gesztus újra elhitetné az emberrel, hogy amit csinál, annak van értelme, és ezzel együtt az ő egzisztenciájának is.
    Ám sokaknak ez nem adatik meg. És amikor ez még állandó otthoni gondokkal is párosul, akkor aztán tíz, húsz, esetleg harminc év után ezt olvassuk az újságban: "...hétfő reggel irodai munkahelyén vadászpuskájával huszonkét embert lemészárolt, majd önmagával is végzett...". Ez a sokat és sokáig tűrő, majd hirtelen és végzetesen robbanó típus. És most egyáltalán nem olyasvalakiről beszélek, akit naponta provokálnak, inzultálnak, vagy esetleg roppant nagy felelősség terheli a vállait. Nem. Ez csupán egy munkájába belefásult, elismerés nélküli, esetlegesen családi problémákkal is küzdő átlagember, egy kis szürke polgár.

    De térjünk vissza a konfliktusban bővelkedő fajtához. Amikor bármit csinálunk, az úgy nem jó. Amikor bármennyire is törjük magunkat, az úgy kevés. Amikor egy bármi nemű tapasztalat nélküli akarja megmondani egy bőven tapasztaltnak, hogy mit hogyan csináljon. Amikor egy magát műveltnek, tanultnak, képzettnek beállító, ám de a legalapabb matematikai, algebrai műveleteket hiba nélkül elvégezni nem tudó kérdőjelezi meg a mi képességeinket. Amikor a logikus gondolkodást még hírből sem ismerő akar nálunk jobban megoldani egy problémát.
    Ismerős? Lefogadom, hogy mindenkinek van ilyen rokona, barátja, vagy kollégája. Viszont amikor ez az illető a főnökünk és/vagy az ügyfelünk, akkor a fenti jelenségek már néhány óra vagy nap alatt is ugyanúgy nullára tudják csökkenteni a munka iránti lelkesedésünket, mintha már húsz éve csupán le sem tojnának minket, és amit csinálunk.

    És aztán jön a hab a tortára: amikor nem elég, hogy nem becsülik, sőt még akadályozzák, kritizálják is a munkánkat, de aztán még fizetni sem akarnak érte. Olyasvalamiért, amit vagy éppen csinálunk, vagy már meg is csináltunk. Tehát amiért mi igenis megdolgoztunk, ekképpen x óra alatt y energia befektetésével, esetleg - ahogy mondani szokták - vért izzadva létrehoztunk egy eredményt.
    Megnézném én azt az embert a mai világban... De inkább máshogyan teszem egyértelművé: tegye a szívére a kezét minden olvasó, és mondja azt őszintén, hogy a munkát, amit főállásban csinál, akkor is csinálná-e és ugyanilyen erőbedobással csinálná-e, ha nem kapna érte semmilyen ellenszolgáltatást! Anyagias vagyok? Anyagiasak vagyunk? Nem, a világ az anyagias. És ameddig a tetőt a fejem fölé, a gázt, ami meleget ad, az áramot, ami fényt ad, a vizet, ami tisztít, az autót, ami elvisz, a benzint az autóba, az ételt és az italt, amik életben tartanak, és mindezen összes dolgot halmozottan a családomnak a világ nem adja ingyen, addig én is vagyok olyan pofátlan, és elkérem a munkámért járó pénzt, amiért - így vagy úgy -, de megküzdöttem.

    A fővágányról néha kissé mellékvágányra letérő gondolatmenetem végéhez azért mindenképpen szeretném hozzátenni azt is, hogy szerencsére vannak olyan emberek, akik igenis értékelik, sőt becsülik a mások munkáját. És ez alatt egyáltalán nem a még több pénzt kell érteni, nem-nem. Egy boldog arc, mely felér egy új élettel, egy elégedett mosoly, mely felér egy vállveregetéssel, egy őszinte kézfogás, mely felér egy "köszönöm"-mel, néhány jó szó, melyek felérnek ezer másikkal. Ennyi kell csupán, és egy pillanat alatt világossá válik számunkra, hogy megéri csinálni. És nem csak a pénzért. Hanem azért, mert alkotunk valami jót, és mert hátrahagyunk magunk után valamit, ami értékes.

    Tovább a kategóriában: A változás szele »

    Kiemelt cikkek

    • Észak-Dunántúli borrégió - Az Etyek-Budai borvidék
        Ezen a héten fővárosunk környékére látogatunk, és a bevezetőben gyakran megidézett buborékos ital, a fröccs mellett most egy másik buborékos ital, a pezsgő is terítékre kerül. Ha pezsgőről van…
    • Tópartra... De hova?
      Bár nincsen saját tengerpartunk (ennek okait és lélektani hatását a magyar nemzetre most ne elemezgessük) , cserébe a Kárpát-medencében fekszik kis hazánk, aminek az az előnye, hogy sok vízzel és…
    • Élet a weben
      A közösségi portálok megjelenése óta mind több időt töltünk az ilyen jellegű oldalakon, életünk egyre több mozzanatát vonjuk bele és tesszük közkinccsé. Barátok, bulik, események, tanulmányok és munkahelyek mellett egyre…
    • …idővándor, a csodák ideje?
      Újabb utazás, az őszi szomorhangulat és borongósság feloldására ismét kiváló segítőt találtam. Mivel az ősz a munka ideje is – depisebbeknek ez egyenlő a  „jajaj vége a nyárnak, a pihenésnek”…
    • A pozitív gondolkodás tanulható
      Sajnos, nagyon sok emberre jellemző (a környezetemben is) a folyamatos panaszkodás. A negatív szóáradatot persze újra és újra végig kell hallgatni, a szenvedőket jól meg kell sajnálni, próbálni kell őket…
    Fityisz.com - blabla

    Please publish modules in offcanvas position.