Egyszer már felmerült az ötlet egy Fityisz-találkozón, hogy vitarovatot indíthatnánk O-val. Akkor még csak viccként említettük meg, utalva arra, hogy mindig szívjuk egymás vérét, folyamatos cikizés megy, ha elkezdünk kommunikálni. Később aztán elgondolkodtam, és arra jutottam, hogy talán tényleg nem lenne hülyeség, ha egy-egy témáról két szemszögből is kapnátok véleményt, így a női oldal mellett a férfi oldalt is megismerhetnétek. Nem feltétlenül cél, hogy ellentétes véleményeket írjunk, de attól tartok – pláne így az első írások elkészülte után –, hogy ez sokszor elkerülhetetlen lesz. Most jutottunk el oda, hogy kísérleti jelleggel belefogjunk egy effajta próbálkozásba. Az úgy volt, hogy O. átküldte nekem a Szerelem és más drogok című filmről írt cikkjét és elkezdett érdekelni a film. Több se kellett, gyorsan megnéztem én is, és leírtam a véleményem. Hát akkor vágjunk bele! /S.Ernő/
Először O. írja le, hogy hogy tetszett neki a film, aztán Ernő kritikáját olvashatjátok:
Tegnap nekivágtunk a mozinak, mert már nagyon régen voltunk és úgy gondoltam, hogy milyen jó is lenne egy kicsit lezsibbasztani a realista énem és elmerülni valami csöpögős, romantikus, rózsaszín szirupban.
Hogy ne tévedjünk nagyot a mű súlytalanságát illetően, a már címében is gáz Szerelem és más drogok elnevezésű filmre esett a választásom. Nagyot tévedtünk. Vagy ha nagyot nem is, de tévedtünk. A film ugyanis merőben más, mint amit a bemutatója, vagy a leírása sugall.
Először is azért szerettem volna megnézni, mert Anne Hathawayt ki nem állhatom. Baromi egyszerű rá a magyarázat, ez a lány rút kiskacsából lett egy nagyon egzotikus szépségű és szerintem igen tehetséges színésznővé. Tehát egyszerű irigységről beszélhetünk. Van ilyen. Még női szemmel is gyönyörű szája van és nagyon kifejező szemei. Bár az orrát nem szeretem, és akkora a mosolya, mint az egész fejem, dehát eddig is szerettünk már nagyszájú színésznőket.
Olvastam vele egy interjút, ahol arról nyilatkozott, hogy kicsit fura volt neki ennyit meztelenkedni, de a férfi főszereplő (a Túl a barátságon c. filmben még meleg srácként is irtó szexi Jake Gyllenhaal) sokat segített neki és nagyon jól elmókáztak a forgatás közben (na, hát vele én is nagyon jól el tudnék mókázni, szóval abszolút megértem).
Így aztán kíváncsivá tett, hogy most akkor ez romantikus film, vagy pikáns elemekkel tarkított vígjáték, vagy micsoda. Nos, ha kategorizálnom kéne, akkor egy mozaik. Az egész film alatt olyan érzésem volt, mintha ülnék egy hullámvasúton. Hol szakadtam a nevetéstől (mondjuk az elgondolkoztató, hogy miért csak én egyedül az egész teremben, de szerintem voltak nagyon jó poénok benne), hol visszaköszöntek a Másnaposokból ismert férfi karakterekre húzott viccesnek szánt jelenetek (szerintem ezek például egyáltalán nem illettek bele), hol olyan komoly témákat feszegetett a film, hogy már én éreztem magam zavarban, amiért csak ilyen pökhendin ideültem, hogy lássunk valami limonádét.
A film női főhőse ugyanis Parkinson-kórban szenved. Innentől kezdve ugye érthető, hogy egy gyógyíthatatlan betegség mozzanataiba belelátni és az ahhoz kapcsolódó lelki és testi vívódást végignézni nekem már-már intim volt. Ezeket a nehéz pillanatokat fűszerezték meg néhány egészen értékelhető hancúrozással és rakták bele az ordenáré poénokat. Időnként úgy éreztem magam, mintha csilis-csokis marhapörköltet ennék sörrel. Külön-külön mindegyik lehet isteni, de így egybe vegyítve nem tudtam eldönteni, hogy mit is gondolok a filmről.
Összességében én azért úgy jöttem ki a teremből, hogy nekem nagyon tetszett és még szeretném többször is megnézni, más szerint azonban megfoghatatlanul lebegett a két véglet között. Vígjátéknak túl komoly, drámának meg túl felszínes. És nem kellően kidolgozott.
Ezt majd mindenki döntse el maga, én bátran ajánlom a filmet, egy próbát megér! Aztán írjátok meg, hogy Nektek hogy tetszett!
És most jöjjön Ernő véleménye:
Tegnap este megnéztem a Szerelem és más drogok című filmet, kifejezetten azért, hogy O. cikke mellett itt megjelenhessen egy fiú véleménye is erről a filmről. A sztori nem túl nyakatekert: adott Jamie (Jake Gyllenhaal), egy nagyszájú, törtető gyógyszerügynök, akinek természetesen a külvilág felé mutatott felszínessége alatt egy arany szív lapul, illetve van még egy Maggie-nk (Anne Hathaway), aki egy Parkinson-kóros lány, aki a betegsége miatt a mának él és... a mának él. A két karakter annak rendje és módja szerint összegabalyodik, aztán óriási, „előre nem látható” bonyodalmak egész sora kezdődik, hogy aztán eljussunk az "előre nem látható" végkifejlet felé.
Az első tíz perc végén azt vettem észre magamon, hogy a mellkasomon keresztbe font karral, összeráncolt tekintettel nézem, ahogy Jake Gyllenhaal kb. annyira hitelesen adja elő az „én mindenkivel megtalálom a közös hangot, engem mindenki szeret”-figurát, mint Maria Geronazzo a Marilyn Monroe-féle Happy Birthday, Mr. Presidentet. Sajnálom, ez van. Nagyon csíptem őt a Donnie Darkoban, a Brokeback Mountainben, meg a mai napig szimpatikus figura, de ez most nem jött össze. Ebben a filmben mindössze két arcot mutatott be: a vigyorgó menőt és a bárgyú tekintetű szerelmest. Amikor pedig a szerelmi vallomásos jelenet következett, akkor olyan szintű színészi alakítást szenvedtem el, amit legutóbb az Óriáspókok - Jeges rémület című „zs” kategóriás horrorfilmben volt alkalmam megtapasztalni, névtelen filmipari munkásoktól. No de ne menjünk ennyire előre!
Szóval ültem a teremben összekulcsolt karral, ráncoltam a szemöldökömet és ez így ment egészen Anne Hathaway felbukkanásáig. És mivel az ő felbukkanását nagyjából egy perc választotta el a bal mellének felbukkanásától, így ezt az időpontot kifejezetten üdítő változásnak tartom a film menetét illetően. Egyébként is van valami abban a lányban, ami miatt percekig el tudok álldogálni a metróban az épp aktuális filmjének plakátja előtt, elveszve a tekintetében. Szerencsére erre a film során is volt lehetőségem, sőt, később többször is megbizonyosodhattam róla – és megkönnyebbüléssel töltött el a tény -, hogy a bal mellének bizony párja is van, amiket Jake fenekével felváltva villogtattak a kamera előtt hosszú perceken át (utóbbit csak azért említem, mert úgyis hölgyek fogják elolvasni ezt a cikket). Az a szomorú helyzet, hogy a film egyetlen színészi képességeket igénylő pillanata is Anne Hathawaynek jutott. Mikor Maggie részegen kiborul és kiosztja Jamie-t, ott azért megmozdult bennem valami. Kár, hogy nem jutott több abból a spirituszból az alapanyagba.
Volt a filmben azért néhány jó poén, amikből sokkal több is lehetett volna, ha a készítők jobban kiaknázzák a Jamie dagadt, bongyorhajú öccsében, Josh-ban rejlő lehetőségeket. Ám a készítők nem nézték meg elégszer a Másnaposokat és a Terhes társaságot ahhoz, hogy megértsék: Zach Galifianakis nem attól vicces, hogy túlsúlyos, bongyorhajú és rengeteget beszél, hanem hogy túlsúlyos, bongyorhajú, rengeteget beszél ÉS VICCESEKET MOND.
Igazából a legnagyobb probléma ezzel a filmmel ugyanaz, mint a legtöbb moziban bemutatott filmmel: nem hagy éhesen. Nem indít el egy gondolatmenetet bennem, aminek mentén később tovább bandukolhatok. Na jó, Anne Hathaway cicijeit azért eltettem későbbi továbbgondolások céljára, de értitek, mire gondolok, nem? Nagyon hosszú ideje ez megy: a filmkészítők felvázolnak egy alaphelyzetet, kitöltenek egy filmnyi időt bonyodalmakkal, aztán lezárják a történetet és – ahogy ez például itt is történt Jamie monológjának segítségével a film záró képei alatt – még a tanulságot is becsomagolják nekünk és a mellényzsebünkbe helyezik, hogy még ezzel se kelljen bajlódnunk. Mi meg ülünk, bambulunk, készen megkapjuk az adagunkat, felállunk és átmegyünk a mekibe, hogy a szemünk után ugyanezt megkapja a szánk is. De hogy ne csak panaszkodjak, hanem előálljak egy konstruktív megoldással: nézzétek meg inkább a tíz évvel ezelőtt készült Édes novembert Charlize Theronnal és Keanu Reevesszel. Nagyjából ugyanez a sztori, csak akkor sikerült filmet csinálni belőle.