A múltkori filmajánló után ezúttal rajtam volt a sor, hogy kiválasszak egy általam bemutatásra méltónak ítélt filmet és azt könyörtelenül megnézessem O-val, hogy aztán láthassátok, melyikünk mit gondol róla. Az én első választásom a Hétköznapi mennyország (eredeti svéd címén: Sa Som I Himmelen, angolul: As It Is In Heaven) című alkotásra esett, alább láthatjátok először az én véleményemet, aztán O benyomásait a filmről.
Ernő:
A film, amit ma este negyedszer néztem végig és negyedszer törölgettem rajta a könnyeimet
Körülbelül három éve, egy februári estén történt velem, hogy az elmaradt kosárlabdaedzés miatt kissé keserű szájízzel beültem a moziba a Hétköznapi mennyország című svéd filmre. Nem túl nagy reményekkel néztem elé, aminek egyik legfőbb oka, hogy a történet egy meghasonlott világhírű svéd karmesterről szól. Szeretem ugyan a moralizálós filmeket, szeretem a zenészekről szóló filmeket is, de a musicalekre csak távolról is hasonlító műveket igyekszem messzire elkerülni. Nem szeretem, ha egy filmben túl sokat énekelnek. Általában lassítja a történetet és legtöbbször vagy nagyon buta a dalok szövege, vagy pedig feleslegesen művészieskedő, amire semmi szükség nincs. Alapvetően ez a gondolat mindig ott motoszkál a fejemben, ha zenés filmet nézek, márpedig ez az alkotás vészjóslóan sok éneklést ígért. Ez volt a film előtti utolsó gondolatom, és az az igazság, hogy két óra elteltével már nem tudtam mosolygás nélkül visszagondolni a film előtti önmagamra.
A történet egy szálon fut. Daniel (Michael Nyqvist), a híres karmester pályája csúcsán van, amikor egy szívroham hatására rádöbben, hogy élete egy fabatkát sem ér, mert bár a legjobb karmesterek egyike, nem sikerült elérnie azt a célt, amit gyerekkorától kezdve szeretett volna: olyan zenét alkotni, ami megnyitja az emberek szívét. Hirtelen jött ötlettől vezérelve hazatér szülőfalujába, a svéd semmi közepére, s magányába burkolózva próbálja meg kideríteni, hányadán áll a világgal és önmagával. A faluban azonban, ahol már senki sem emlékszik rá, hamar elterjed a hír, hogy egy világhírű karmester költözött közéjük, így Danielnek esélye sem marad az egyedüllétre; csakhamar az érdeklődés középpontjában, ezt követően pedig a település templomi kórusának élén találja magát, ahol a kezdeti nehézségek után mind ő, mind a kórus kezd egyre inkább magára találni. Ez persze nem mindenkinek tetszik a kóruson kívül, hamar megborul a zárt közösségben uralkodó törékeny egyensúly, s szépen lassan (nem kevesebb, mint 130 perc alatt) fény derül a falu lakóinak szövevényes kapcsolataira, vágyaira, problémáira, bűneire. Danielnek az új ellenség, a város plébánosa mellett meg kell küzdenie a múlt démonaival is, s nem kerüli el a szerelem sem, ami az érzékeny és imádnivaló Lena (Frida Hallgren) személyében talál rá. S ahogy a főbb szereplők egymás után ébrednek öntudatukra, és veszik fel a harcot saját boldogságukért, úgy dől össze kártyavárként a faluban kialakult merev, tekintélyelvű rendszer, és válik a végkifejlet elkerülhetetlenné.
A rendező, Kay Pollak hihetetlenül jól bánik a karakterekkel. Aprólékosan ki van dolgozva az összes olyan szereplő, akinek legalább egy mondat jutott, az egész film alatt láthatatlan “Pufi” Holmfried (Mikael Rahm) kirobbanásánál ugyanannyira voltam libabőrös, mint a történet során végig előtérben lévő Gabriella dalánál. Dicséret jár a színészek válogatásáért is, a vaskalapos plébánost alakító Niklas Falktól kezdve az értelmi fogyatékos Torét megformáló André Sjöbergig mindegyikről elhinném, hogy a való életben is olyan, mint a filmben. Tény és való, hogy volt egy-két gyengébb pillanat a 130 perc során, mikor a film hajszál híján átbillent a giccs határán. Ekkor azért nekem is hátra kellett dőlnöm (mert egyébként olyan közel igyekeztem hajolni a vászonhoz, amennyire csak lehetett), mondván, hogy: "Na ne máááár!!!", de ekkor is csak addig jutottam, hogy: "Na n…" és már hajolhattam is újra előre, mert vége volt ezeknek a pillanatoknak.
Lényeg a lényeg: vannak filmek, amiknek hatására az ember elgondolkodik, hogy vajon jó irányba tart-e az élete és hogy helyesek-e a célok, amiket kitűzött maga elé. Na ezek azok a gondolatok, amiket érdemes továbbfűzni. Több olyan film kéne a világba, amik erre ösztönöznek.
O.:
Kicsit a kályhától kezdeném ezt a mostani táncot, mert úgy érzem, hogy nem lesz világos a kép, ha nem magyarázom meg. Szóval az egész csak egy ártatlan mozizással kezdődött, amolyan lagymatag, ’Mozduljunk már ki kedd este!’ felkiáltással.Ezért néztem múltkor azt a romantikus filmet. Írtam róla csak úgy. Ernő meg meglátta és hirtelen úgy tört elő belőle a szorgos énje, mint a kis alienek a mit sem sejtő hordozóikból. Így aztán nyilvánvaló, hogy én a múltkor nem úgy indultam neki, hogy pro és kontra fogunk valami jó, kevésbé jó, vagy egyáltalán nem jó filmről írogatni. De ez lett belőle. Ezt most a szépre és igényesre fogékony énem kérte, hogy meséljem el, mielőtt levonnátok a messzemenő következtetést, hogy O. mondja a szöszi-romi-limcsi filmeket, amit szegény Ernő nagy duzzogva megnéz, Ernő meg az ízig-vérig tartalmas, mély, értékes műveket. Erről ennyit.
Szóval, Ernő szólt, hogy ez egy önmegvalósító film lesz. Mondtam, hogy oké. Aztán azt is megtudtam, hogy svéd önmegvalósító film. Erre még inkább kíváncsi lettem. Csakhogy hazaértem egy teljesen sikeres, nagyon fárasztó nap után azzal, hogy le kell ülnöm egy svéd önmegvalósító drámát néznem, majd megemésztenem és írnom róla. Ezzel csak az a baj, hogy megnéztem, de most igazából kellene két-három nap, hogy emésztgethessem, és aztán írnék róla. Mondjuk vasárnap. Vagy talán már szerda éjjel. De semmiképp sem most, melegében, mikor még a stáblista is megy. Viszont a főszerkesztők meg baromi szigorúak, így aztán nincs apelláta, leírom, amit nagyon melegiben gondolok.
Nem is, először az érzésekkel kezdem. Nagyon melegem lett a végére. Összement a szoba és mindenki idegesített. Fáradt lettem, csüggedt, magányos, frusztrált, szomorú és a gyomromban olyan érzés volt, mintha mohón befaltam volna a még forró kelt tésztát. Dagad bennem, egyre nehezebb és nem tudom, hogy miképp fogom megemészteni. Fogom-e egyáltalán, vagy valami csúnya módon jön majd ki belőlem?
Ezek voltak az érzések, és most teljesen logikátlan sorrendben az érzések után jöjjön a sztori. Van egy karmester, aki nagyon beteg/ideggyenge/kiégett/ezek mind, ezért karrierje csúcsán elhagyja a pályáját és hazatér szülőfalujába, ahol a helyi kórust vezeti. A megjelenése azonban felkavarja a közösséget és sorra derülnek ki az emberek mélyre ásott titkai.
Most mondok valamit, amitől Ernő tuti ki fog akadni, de nekem a film egy bizonyos pont után a Csokoládé c. sztorira hajazott. Mivel nem tudom, hogy a tyúk vagy a tojás volt-e előbb, így ebbe nem mennék bele, lényeg a lényeg, hogy itt is ugyanúgy először kifordulnak az emberek magukból, lesznek ádáz ellenségei a főszereplőnek, akik féltékenységből képesek volnának megölni is valakit, végül magukra találnak az eddig hátsó sorban kullogó és meghunyászkodó figurák. Aztán pedig hozzácsaptak egy már-már ’hálivúdis endet’, csak épp a műkatarzissal párosított, és nem ’happy’ fajtából.
Az egyes karakterek jellemzésébe nem mennék bele, mindegyik szál nagyon igaz a maga módján. Csak nekem egy kicsit sok volt most belőle. Kaptunk lázadó lelkészfeleséget kiborult, féltékeny pappal, őrjöngő alkoholista férjet rendszeresen vert feleséggel, fogyatékos fiút kedves, öreg, nagyothalló nénikével, folyton csúfolt kövér férfit nagyszájú üzletemberrel és persze a bájos, kicsit csélcsap szerelmes nőt a művészlélek, szeretni még nem tudó karmesterrel.
Nekem ez egy kicsit már giccsbe hajlott, viszont a filmnek vannak elvitathatatlan érdemei. Ilyen többek közt a szereplők karakterei. Annyira hétköznapi figurák, hogy az elején még szinte mindet nagyon csúnyának találtam, a végére meg már megszépültek a vonásaik. Az alakítások zseniálisak. És az egyes karakterekben egy kicsit mindenki megtalálhatja önnön magát és a saját féltve őrzött drámáját. Amibe, ha olyan hangulatod van, akkor beleéled magad, ha nem, akkor kellő távolságból is nézheted. Ez végig a néző döntése marad, viszont rossz passzban csak annyira javasolnám ezt a filmet, mint smirglivel dörzsölni egy csúnya sebet.
No, ennyi most elsőre a véleményem, emésztés és Ernő cikkének ismerete nélkül, így az ő véleményére nem tudok még reagálni. Mindezekre tekintettel, Kedves Olvasóink, a változtatás jogát fenntartom!