Mint soron következő cikkem tárgyát, több filmet is félretoltam azért, hogy erről a filmről és az általa sajnos nem ok nélkül boncolgatott témáról leírhassam a véleményemet. Magyar(ított) címe tudtommal még nincs, de az eredeti és tömör "Trust" - mely szó szerinti magyar fordításban bizalmat jelent - tökéletesen tükrözi a film lényegét, mondanivalóját és felvetett problémáját.
A filmet egyébként egy ismerősöm ajánlotta nekem, amit igencsak jól tett, ugyanis pusztán a címe illetve a plakátja alapján valószínűleg soha nem botlottam volna bele, de legalábbis biztosan nem keltette volna fel az érdeklődésemet és nem néztem volna meg.
A fejlett, modern társadalmakban a számítástechnika rohamszerű fejlődésének és ebből adódóan a számítógép hihetetlen térhódításának következtében öt-tíz évvel ezelőtt - félig viccelődve, félig rosszallóan nézve - azt mondhattuk, hogy elértünk oda amikor a gyerekek már billentyűzettel a kezükben jönnek a világra. Ez a cinikus, metaforikus ténymegállapítás a további technikai fejlődésnek valamint nem utolsó sorban a trendeknek köszönhetően napjainkra annyiban változott meg, hogy utódaink manapság már laptoppal, tehát egy komplett számítógéppel a kezükben születnek.
A másik dolog, ami korunk társadalmában a kompjúterekkel együtt - akár tetszik, akár nem - szintén összenőtt velünk és az életünkkel, az az internet. Végezzünk bármely területen bármilyen munkát, legyünk akármilyen vallásúak illetve beállítottságúak, közvetlenül vagy közvetve, de kapcsolatban állunk az internettel. Kapásból ezt a cikket sem olvasná most senki, én pedig eleve nem írtam volna meg, ha ez nem így lenne. Vagy csak próbáljunk meg visszaemlékezni arra, hogy a nyaralási/telelési/utazgatási képeslapokat leszámítva mikor írtunk illetve küldtünk utoljára bárkinek is papír alapú üzenetet! Hiszen még ünnepekkor is virtuális képeslapokkal kedveskedünk ismerőseinknek. Az innen egyetlen gondolatnyi távolságban lévő email után pedig szintén csak egyetlen lépcsőfok az úgynevezett azonnali üzenetküldésen (IM - instant messaging) alapuló kommunikáció, mely nem más mint a csevegés (angolul és egyben a kifejezést a magyar kompjúter-szlengbe is átültetve: chat). Ezen belül nyilván sokféle szempont alapján sokféle csoportosítást lehetne csinálni, én viszont csak egyet, a témánkba vezetőt fogom venni.
Létezik tehát privát és publikus csevegés. Előbbinél egyetlen egy (korábbról már - személyesen is - ismert) ismerősével beszélgethet az ember (esetlegesen még egy-két konkrét ismerőst bevonva az eszmecserébe), míg utóbbinál úgynevezett csevegőszobákban (chatroom -> chatszoba) több tíz, száz, vagy akár ezer ember van egybeömlesztve, ami azért jó és rossz egyaránt, mert mindenki láthat mindenkit. Ebből pedig az következik, hogy a becenevünkről (nickname illetve röviden nick), az opcionálisan kitöltött adatlapunkról, valamint a közös csevegőszobában általunk tett kijelentésekből, megnyilvánulásokból rengeteg, számára hasznos információt gyűjthet össze rólunk olyasvalaki, aki ezen információk alapján kiválaszt minket, majd felveszi a kapcsolatot velünk, és egyáltalán nem biztos, hogy mindezt jó szándékkal teszi.
Filmünk főhőse egy fiatal lány, aki 14. születésnapjára kap egy laptopot. És bár internetes illetve chates pályafutása koránt sem ezzel veszi kezdetét, viszont egy saját, ráadásul hordozható számítógép az, ami leginkább lehetővé teszi, hogy gazdája bármit, bárhol és bármikor csinálhasson, ráadásul mindezt gyakorlatilag ellenőrizhetetlenül, ami alatt én itt most a szülői felügyeletet értem. Egy változókorban lévő fiatalt (különösen egy lányt) eleve szinte lehetetlen kordában tartani, hiszen mint tudjuk, ez a 14-18 éves korszak az, amikor azt hiszik, hogy mindent és mindenkinél (de elsősorban a szüleiknél) jobban tudnak, és mindenki, aki ezt kétségbe meri vonni, az csakis nekik akar rosszat és csakis ellenük van. Ám ha ehhez a kor(szak)ra jellemző magatartáshoz és látásmódhoz még egy nagy adag, gyerekkorból visszamaradt naivitás is társul, akkor az nem más, mint mekkája a fiatalokat (sajnos evidens módon elsősorban a lányokat) célba vevő rossz szándékú embereknek.
Óraszám sorolhatnánk, hogy a naiv és/vagy lázadó fiatalok plusz a személytelen (bárki bárkinek kiadhatja magát) publikus csevegés együttesét mi mindenre lehet felhasználni, ha valaki erre szakosodott, de például drogterjesztésre bizonyosan.
És természetesen arra is, amiről a film szól, mely nem más mint a perverzió, a pedofília, és úgy általában a szexuális nyereségvágy.
A szülők nyilván nem lehetnek ott gyermekük mellett a nap 24 illetve a hét 168 órájában, nem mintha erre a kamaszok akárcsak fikarcnyi esélyt is adnának bárki számára. Ezt pedig sajnos kíméletlenül kihasználják ezek az online szexuális ragadozók, akik szép szavakkal és színlelt kedveskedéssel rövid idő alatt egy szerelmi viszony illúziójába ringatják az áldozataikat, eképpen teljesen az ujjuk köré csavarva azokat. Mindezek után pedig gyakorlatilag bármit megtehetnek velük, hiszen az érzelmileg való manipuláltság miatt félrebeszélés, hazugság nem számít (mindent ki lehet magyarázni) és nem létezik lehetetlen kérés sem, amit egy elvakult tinédzser visszautasítana illetve megtagadna.
A történet során tulajdonképpen a kezdetétől végigkísérhetjük kapcsolatukat a beetetési időszakon át eljutva egészen a cyber-szatír gyümölcsének beéréséig, majd a film másik kétharmadában azt mutatja be, hogy egy ilyen esemény mennyire képes megnyomorítani egy addig boldog családot, valamint hogy milyen kihatása illetve következményei lesznek az áldozat további életére. Mindkét filmszakasz egyaránt nagyon érdekes és tanulságos.
A filmet egyébként az a David Schwimmer rendezte, akit a nagyközönség a Jóbarátok Ross-jaként ismer. Azt viszont már szerintem jóval kevesebben tudják róla, hogy már egyáltalán nem első alkalommal áll a kamera ezen oldalán, bár eddig jobbára csak tv-képernyőre szánt alkotásokat dirigált.
Akit még érdemes megemlíteni az Clive Owen, aki a kétségbeesett és egyben bosszúéhes apát játsza, és akit bár eddig nem igazán ilyen karakterek bőrében láthattunk, ennek ellenére szerintem egész jól áll neki.
A hősnőt, jobban mondva hőslányt alakító Liana Liberato játéka is teljesen rendben van, nem véletlenül nyert vele díjat a Chicagói Nemzetközi Filmfesztiválon.
Rendezés ide, szereplők oda, szerintem jó a film, és az IMDb 7.1 pontja valamint a RottenTomatoes 7.8 és 6.3 pontja ellenére én kerek 8 ponttal jutalmaznám, ugyanis egy olyan társadalmi illetve szociális problémát mutat be nagyon hatásosan és életszerűen, ami miatt gyermekeinket védendő szerintem felső tagozatban kötelező jelleggel vetíteni kéne az általános iskolákban.
{youtube}k9J3fBSpXwc{/youtube}