Stílusát tekintve igen érdekes film az eheti alanyunk. Ugyanis alapvetően az egész filmet átlengi egy olyan légkör, amit leginkább az úgynevezett művészfilmeknél tapasztalhatunk, ám ennek ellenére - nem mintha nem férhetnének meg egymás mellett - hosszabb-rövidebb szakaszokban megmutatkoznak az akció, a romantika, a dráma, a krimi, de még a thriller stílusjegyei is.

Tulajdonképpen ilyen szakaszok váltakozásából, illetve ismétlődéséből épül fel a mű egy nagy, közös művészfilm alapra. Utóbbiért a ma még nem túl ismert, ilyen kimagasló minőségű filmmel eddig még nem jelentkező Nicolas Winding Refn rendező a felelős, és személyes meggyőződésem szerint a film hihetetlen kritikai sikere éppen ennek a művészi megközelítésnek köszönhető, illetve annak, ahogyan a többi hozzávalót adagolja mellé.
A szereplők nagyon jó választásnak tűnnek, a kölyökképű, folyton mosolyogni látszó Ryan Gosling, a - "Egy Lányról"-ban már egyszer bizonyítottan - kislányos arcú Carey Mulligan dúskálnak többek közt a szavak nélküli romantikus részekben is, az öreg Albert Brooks pedig szintén jól beleillik a karakterének bőrébe.

A film végig kerüli a felesleges, a játékidőt erőszakosan növelni akaró illetve a nézővel a karaktereket jobban megismertetni szándékozó párbeszédeket, a szereplők mindig csak annyit és arról szövegelnek, amennyit és amiről muszáj. A különleges felvételek és a lassított bejátszások rajongói egyaránt megkapják, ami nekik jár, aki pedig azt szereti, ha folyik a vér... Hát, az sem marad hoppon. Viszont mindből csak egy egészséges mennyiséget ad, és nem esik át az ajándék ló túros hátának a túloldalára.
Némi gasztronómiai hasonlattal élve, a film nagyszerű recept alapján készült, melyben a hozzávalók és a mennyiségek, illetve az arányok is nagyon el vannak találva.

Egyetlen egy dolog van, ami bennem halvány negatívumként csapódott le, de persze lehet, hogy ez rajtam kívül senki mást nem zavar. Nos, ha már úgy is a végtelenül klisés "annyira jó arc vagyok, hogy mindenkit megvédek, mindenkiért bosszút állok, még ha alig ismerem is őket" irányvonalat választották, akkor egy kicsit összetettebb forgatókönyv igazán nem ártott volna. Egy olyan, ahol több szálon és kicsit messzebbre fut a cselekmény, illetve ahol van a végén egy igazán ütős csavar. Tehát ezt a területet szerintem egy kicsit ellazulták a készítők, pedig egy kiforrottabb történettel még ennél is nagyobbat üthetett volna.

De hogy mégse savanyú szájízzel zárjam a cikket, mindenképpen meg kell említenem a film zenéjét. Cliff Martinez (Solaris, Wicker Park) remek zenét írt hozzá, mely ha kell, lágyan színesre festi a romantikus részek hátterét, viszont ha kell, akkor energiával tölti fel az akciójeleneteket, vagy épp feszültséggel a drámai momentumokat. A külsős betétdalok pedig egyszerűen zseniálisak. Egyrészt, mert úgy keltik életre a nyolcvanas éveket, hogy az egyáltalán nem tűnik furcsának, másrészt mert az alattuk játszódó jelenetekhez annyira jól passzolnak, hogy a kép és a hang együttes élménye szinte beleég az agyunkba és utána nem tudunk tőle szabadulni.

Konklúzió: kivételes alkotás, melyet egyetlen gyengéje ellenére mindannak ajánlok, aki számára nem csak a látványorgiákkal hódító blockbusterek jelentik a mozizást, hanem másfajta - szintén élvezetes, sőt érdekes - megközelítésekre is vevők. A szokásos filmes portálokon (IMDb, RottenTomatoes) utána lehet olvasni a nézői véleményeknek és értékeléseknek, én a tízből kerek 8 pontot adok rá, és azt kívánom a rendezőnek, hogy ezentúl csak is ilyen filmeket készítsen. Megéri.