Legutóbbi írásom tárgya (Drive - Gázt!), pontosabban annak főszereplője (Ryan Gosling) kapcsán elhatároztam, hogy megnézem néhány közelmúltbéli filmjét. Na jó, a történet valójában úgy kerek, hogy egy másik, a fenti filmről szóló kritikában a cikkíró kolléga megemlítette, hogy véleménye szerint Gosling mostanában csak jó filmekben játszott. Innentől kezdve úgymond adott volt a feladat, tehát megszereztem néhány olyan filmjét, aminek az értékelése és/vagy a témája jó volt illetve érdekesnek tűnt számomra.
És így jutottunk el eheti filmünkhöz, mely egyéb karakterek (megformálóik közül a híresebbek pl. Naomi Watts és Bob Hoskins) és kapcsolataik mellett elsősorban egy pszichiáter (Ewan McGregor) és egy olyan páciens (Gosling) kapcsolatáról szól, aki nem titkoltan meg akarja ölni magát, mégpedig néhány nap múlva, a 21. születésnapján éjfélkor. Ennél több konkrétumot viszont nem igen érdemes avagy illik elárulni a film történetéről, legalábbis spoiler-ek és egyéb, a filmélményt (el)rontó elszólások veszélye nélkül. Általánosságban véve viszont annál több olyan tulajdonsága van, amellyel kiemelkedik a középszerű filmtömegek szürkeségéből, ezek közül pedig kettő fontos annyira, hogy mindenképpen érdemesnek tartsam megemlíteni.
Az egyik a film sajátos látványvilága és az a módszer illetve stílus, ahogyan a képeket és a színeket - nem tudok rá jobb kifejezést mondani - egymásba- illetve össze-vissza keverik. Ez már önmagában ad egy olyan egyéniséget a filmnek, amiről bár egyáltalán nem állítom, hogy egyedi a filmvilágban, de legalábbis mindenképpen ritkaságszámba megy.
A másik dolog, amiről még érdemes beszélni az a történet, amellyel gyakorlatilag egy labirintusba csalnak be minket, nézőket. Ahogyan a cselekmény és a szálak haladnak előre(?), mi időről-időre falnak ütközünk és csak nézünk előre bambán. Ugyanis előjönnek olyan értelmetlenségek illetve logikai ellentmondások, amik miatt rá kell jönnünk, hogy az elképzelés, amit az előző zsákutca óta felépítettünk újfent téves, így hát kezdhetjük elölről a találgatást. Mindez annak ellenére van így, hogy egész végig sejthetjük a megoldást, mégis úgy csavarják a szálakat, hogy csak a legvégén szembesüljünk az egyértelmű igazsággal, avagy térjünk vissza - közben saját vállunkat büszkén megveregetve - egy korábbi tippünkhöz.
A film kiemelendő két tulajdonságát megtoldanám még eggyel, ugyanis a zenéje mellett sem mehetünk el szó nélkül annak ellenére, hogy nem az a szimfonikus zenekar által csodálatos hangszerekkel előadott fajta zene, amit később még film nélkül is szívesen elhallgatunk pusztán a fülbemászó dallamáért. Viszont a film nyomasztó légköréhez tökéletesen illik az Asche & Spencer - számomra amúgy teljesen ismeretlen - zenei duó filmhez írt hanganyaga. Amikor pedig egy-egy jelenetnél a Massive Attack melankolikus "Angel"-je és a Peace Orchestra dark-elektronikus "Who Am I"-ja is felcsendült, akkor én már csak elégedetten mosolyogtam.
Egy szó mint száz, bár - ahogy a mérnökök mondani szokták - egy mérés nem mérés, az első megnézett film alapján egyelőre helytállónak találom a kolléga megállapítását, legalábbis nekem kimondottan tetszett a "Maradj!". Bár őszintén be kell vallanom, hogy erre a végeredményre csak a film legvégén jutottam, akkor viszont határozottan. Éppen ezért az IMDb és a Rottentomatoes szinte egybehangzó 6.8 és 6.7 pontjait túllicitálva én 7.5 pontot adnék Marc Forster rendező (Szörnyek keringője, Felforgatókönyv) és David Benioff író (Az utolsó éjjel) filmjére, és ajánlanám mindazoknak, akik hozzám hasonlóan szeretik az ilyen kesze-kusza, az igazságot csak a legvégén feltárós lélektani drámákat.