Eheti cikkemet eredetileg úgy akartam kezdeni, hogy mivel a rendező korábbi munkái közül a többséget már láttam, és szinte kivétel nélkül tetszettek is, jelen alkotása elé részint az ebből fakadó, iránta való izgalommal, ugyanakkor a minőségi elvárást illetően nagy-nagy nyugalommal ültem le. Viszont amikor - szokásomhoz híven - utánanéztem néhány háttér-információnak, egy kissé meglepődve szembesültem a ténnyel, miszerint a hónap végén a 81.(!!!) életévét betöltő Clint Eastwood 1971 óta már 31 mozifilmet rendezett. Még egyszer mondom, rendezett, és nem pedig játszott bennük (az ugyanis egy nagyjából dupla ekkora szám lenne). Azzal eddig is tisztában voltam, hogy a színészkedésen kívül már nem egyszer a kamera túloldalán is dolgozott, na de hogy harmincegyszer?
Amikor nemrég elkezdtem a filmes cikksorozatomat, egyáltalán nem feltétlenül a most aktuális, friss, még mozikban lévő, avagy onnan a tékák polcaira épphogy kikerülő alkotásokat kívántam célba venni. Eme törekvésemnek az első igazi példája a mai napon terítékre kerülő, nagyjából három és fél esztendővel ezelőtti Lélegzet, amit én más néven csak a mexikói Ütközéseknek hívok.
Nem kis kihívás egy olyan filmről kritikát írni, amely nem elég, hogy köztudottan elnyert egy Oscar-díjat (a címszereplő Natalie Portman a legjobb női főszereplő kategóriában), de ráadásul csak ugyanitt további négy kategóriában jelölték, valamint egyéb kisebb-nagyobb díjátadókon világszerte begyűjtött még 30 díjat és 95 jelölést.
Éppen ezért meg sem próbálom a profi megközelítést, elemezgetést, részekre bontást, a film falatkáinak hosszas és elmélyült ízlelgetését. Ehelyett csupán az egyszerű, átlag mozibajáró szemszögéből világítom meg, és írom le a saját személyes élményemet.
Köszöntöm mind a kedves filmrajongókat, mind pedig a szkeptikus ellentábor azon képviselőit, akik egy-egy filmkritika olvasásának csak azért állnak neki, hogy újra és újra meggyőződhessenek róla: Hollywood már megint nem tudott megtekintésre érdemes alkotást legördíteni a gyártósorról.
Eheti alanyunk a már eredeti nyelven is kissé komolytalan, sőt butácska címmel rendelkező "Sucker Punch". Ha ehhez még hozzávesszük a hazánkban ráerőszakolt "Álomháború" címet is, akkor nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy a címadásért felelős suckemberek ezúttal bizony a világ mindkét oldalán bal lábbal keltek.
A múltkori filmajánló után ezúttal rajtam volt a sor, hogy kiválasszak egy általam bemutatásra méltónak ítélt filmet és azt könyörtelenül megnézessem O-val, hogy aztán láthassátok, melyikünk mit gondol róla. Az én első választásom a Hétköznapi mennyország (eredeti svéd címén: Sa Som I Himmelen, angolul: As It Is In Heaven) című alkotásra esett, alább láthatjátok először az én véleményemet, aztán O benyomásait a filmről.