Két hete egy szép pénteki délutánon hazafelé sétáltunk a barátnőmmel. Épp kicsit gondterhelten beszélgettünk életünk óriási problémáiról, mikor megszólított minket egy másik fiatal pár fiú tagja: „Nem tudjátok, hol van a környéken fogorvos?” A kérdés angolul hangzott el, de a kiejtéséből érezni lehetett, hogy németekkel van dolgunk.

Szó szót követett és pár perc múlva már a Leves.-ben kanalaztuk magunkba az életet adó nedűt. Mint megtudtuk, Alex és Verena egy hétvégére látogatott el Budapestre, de a srác már a repülőn érezte, hogy valami baj van a fogával. Landolás után pedig már nem tudott másra fókuszálni, csak a mindent elnyomó fájdalomra. Aggódó felesége remegő kézzel ette a levesét – hiába, a lányok mindig jobban kikészülnek attól, ha nekünk fáj valami. Pár telefonhívás után arra jutottunk, hogy a legjobb lesz elvinni őket egy általunk ismert és kedvelt fogorvoshoz, még ha ez számunkra jókora kitérőt is jelent hazafelé. Péntek lévén, nem siettünk igazán sehova. Jót dumáltunk velük útközben és mikor a fogorvos várószobájában elbúcsúztunk egymástól, a megkönnyebbült lány majd’ összeroppantott minket az ölelésével. Fogorvosnál én még nem láttam olyan boldog és felszabadult embert, mint ő. A barátnőm átnyújtott neki egy névjegykártyát is, hátha lesz még szüségük segítségre a hétvégén. Amint kiléptünk az ajtón, a korábbi gondterheltségnek nyoma sem volt. A helyét átvette valami igazán könnyű és meleg érzés és a problémáink már nem is tűntek olyan hatalmasnak, mint előtte.

Múlt hétvégén épp a Batthyány térnél kajáltunk, nézegetve a Parlamentet a Duna túlpartján, mikor a szemünk megakadt egy másik - külföldinek látszó - páron. Rögtön előjött az egy héttel korábbi élmény és miután megegyeztünk abban, hogy mennyire jófejek voltunk Alexékkel, eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha hobbiként külföldi turistákkal ismerkednénk. Szóba elegyednénk velük, mondanánk egy pár szót arról a környékről, ahol épp találkozunk velük, megkínálnánk őket egy „épp nálunk lévő” TúróRudival (itt most tényleg az édességre gondolok), aztán továbbmennénk. Semmi komoly, nem hívnánk meg őket, hogy lakjanak nálunk, csak javítanánk egy kicsit a magyar nép nemzetközi megítélésén, mert sajnos az a tapasztalatunk, hogy „a legendás magyar vendégszeretet” közhely csak a magyar nyelvben él és virágzik. Persze nem mentünk oda a párhoz, a beszélgetésünk hamarosan más irányt vett.

Most pénteken csörgött a telóm és az éppen dolgozó barátnőm izgatottan újságolta a hírt: csomagot kapott. Bár több segítségre már nem volt szüksége a német párnak budapesti hétvégéje során, de a névjegykártyán rajta volt a Virágszálam munkahelyének címe, így aztán megérkezett hálájuk jele: egy cipősdoboz tele csokival, gumicukorral meg egy kis üveg Jägermeisterrel, ami mellé két pohár is befért. Azt hiszem, új hobbit találtunk.