Displaying items by tag: önkéntes

Fontos dologra jöttem rá. Ezennel töredelmesen bevallom: szeretem a sztereotípiákat. Különösen az egy-egy néphez kapcsolódóakat. Persze a csárdás-gulyás nonszenszekkel jövő hülye külföldiek kíméljenek, na de azok a sztereotípiák, amiket mi magyarok (így kollektíven, általában, sztereotipikusan) alkotunk más nemzetekről, az egész más! Hiszen azok igazak!

Vegyük – példának okáért, teszem azt – az angolokat. Valószínűleg kevés olyan nép van Európában, amelyik iránt ennyi bűbájos előítélettel viseltetünk, pozitívokkal és negatívokkal egyaránt. Elvégre mindenki tudja, milyenek az angolok, nem? Folyton teát isznak, ráadásul tejszínnel, vagy ami még rosszabb, tejjel. Születésüktől kezdve ösztönösen utálják a franciákat (már csak azért is, mert azok meg folyton csigát esznek). Reggelire kolbászt tálalnak babbal meg rántottával, minden egyéb étkezéskor fish&chips-et (azaz halat sült krumplival). Hidegek es íztelenek, mint a kajájuk. Keménykalapot hordanak és zsebórát. Ki nem állhatják a külföldieket (különösen a hülye franciákat). Borzasztó előkelőek, vagy ha nem, akkor mindenféle focimeccseken verekszenek. Nyúlós, fekete élesztőkrémet kennek a kenyerükre, amit marmite-nak hívnak, és valamiért meg vannak győződve róla, hogy ez a világ legínycsiklandóbb csemegéje. Rengeteget foglalkoznak a királyi családdal; furcsa mértékegységekben számolnak, aminek semmi értelme. Folyton esik náluk az eső, de minimum köd van. A fővárosukban emeletes piros buszok járnak, méghozzá az út bal oldalán. Odavannak a csak szerintük vicces angol humorért. Udvariasak, de sosem tudod, mit gondolnak valójában. Nem beszélnek idegen nyelveket, mert ugyebár minek. És mindennek a tetejébe összekeverik egymással a mindenféle közép- es kelet-európai népeket – jó esetben a lengyeleket tudják azonosítani, de őket is csak azért, mert elárasztják Londont.

Mégiscsak borzasztó, hogy meg kell osztoznunk a fürdőszobán – mondogatja az autista Christopher. Én ugyan próbáltam neki ecsetelni, hogy ennél nagyobb bajunk sose legyen, de – érthető módon – nehezére esik túllépni ezen a problémán. Pedig nem ez az egyetlen zavaró tényező, ha az ember olyan helyen lakik, ahol másik harminc ember is hasonló – vagy éppen tökéletesen eltérő – igényekkel éli a napjait.

Outing, vagyis kirándulás. Ha ez a szó elhangzik a hétfő esti közösségi megbeszélésen (community meeting), mindenki borzasztó izgatott lesz. A bentlakók legalábbis. Ők tudniillik nagyon szeretik ezeket a kiruccanásokat – az önkéntesek már kevésbé, mert nekik (nekünk) ezekre szinte biztosan menni kell. A kirándulások mindig szombatra esnek, hogy ne ütközzenek a hétközbeni menetrenddel – ez ugyanis komoly gondokat tud okozni például egy autistánál: szegény Christopher már azon is kiakadt egy kicsit, hogy a megbeszéléseket hétfő estéről valószínűleg péntek reggelre tesszük majd át... Szóval szombat. Az szinte mindegy, hogy a szomszéd kisvárosba megyünk-e bevásárolni, vagy épp Walesbe ruccanunk át egy skanzenbe: azt hiszem, a lényeg a kaland. Meg hogy uzsonnát lehet csomagolni, és egy héttel előtte meg lehet beszélni minden reggel és este és délután és teaszünetben, hogy: szombaton kirándulunk!

Láttatok már egy liternyi egész szerecsendiót egy konyhában? És óriási üvegekben sorakozó szárított majoránnát, petrezselymet, rozmaringot, zsályát egy helyen? Ezek amúgy a kertben teremnek. Ja, és persze indiai, thai es egyéb keleti cuccok garmadával kínálgatják magukat a polcon, úgyhogy szinte vissza kellett fognom magam a lelkendezésben, mikor először megnéztem a fűszerpolcot. A vicc az egészben az, hogy a készlethez képest elég keveset fűszereznek maguktól: jó angol szokás szerint enyhén szólva diszkréten bánnak a fűszerrel. Úgyhogy kicsit aggódtam is, mikor rám került a főzés sora, hogy majd tüzet okádnak (nem fogok íztelenül főzni, csak mert ezek nem ismerik a paprikát!), de sikere volt a kajáknak eddig, úgyhogy abbahagytam az aggódást.

Bár kicsit bizarr a megosztás, ha külön számolok be bentlakókról és „normálisokról”, vagyis dolgozókról, mégis ezt teszem. Így ugyanis egyszerűbb különválasztani az embereket, bár néha nem olyan könnyű eldönteni, ki melyik csoportba tartozik. Mire hazamegyek, feltehetően én is rászokom majd, hogy mindenkire szélesen mosolygok, nagyon megdicsérem, ha elmeséli, hogy eltörölgetett egy bögrét, minden mondatnál visszakérdezek majd, hogy „Igazán? Nahát!”, és az is valószínű, hogy széles (a szokottnál is szélesebb) mozdulatokkal gesztikulálva fogok reagálni minden történetre, esetleg rákérdezek, hogy a beszélgetőtársam biztosan mosott-e kezet ebéd előtt.

Nem is akartam önkéntes lenni. Úgy képzeltem, hogy ha már eldöntöttem, hogy egy merész húzással otthagyom a munkahelyem és Angliában töltöm a nyarat, akkor két legyet ütök egy csapásra, és legalább egy kicsit vastagabb pénztárcával jövök haza. Nem mintha ez alatt a három hónap alatt akartam volna meggazdagodni – ha már egyszer munka mellett tolmácsnak tanulok, az elsődleges célom mégiscsak a nyelvterület meghódítása legyen, nem igaz?
Szóval mit tesz az ember lánya ilyenkor? Elképzeli magának a gyorsan megpályázható és mihamarabb betölthető legkülönfélébb álomállásokat – a bébiszittertől a pincérnőn át az eladóig. És aztán mi történik az ember lányával? Vesz egy száznyolcvan fokos fordulatot. És elmegy önkénteskedni.