Kezdhetném hangzatos körmondatokkal, de a tények makacs dolgok: én egy zabagép vagyok. Imádok enni, és ezen jó szokásomról nem is kívánok lemondani. Egyszerűen döbbenetesnek tartom, hogy vannak emberek, akik számára a táplálkozás nem több, mint egy tankolás. Esznek, mert máshogy nem működünk, de ennyi. Persze tudom, hogy én a másik véglethez tartozom, de mint hedonista, nem is tehetném ezt máshogy. Így történt hát, hogy május hónapban egy kicsit belecsaptam a lecsóba (jajj, hát most mit szóltok, micsoda evős kifejezést találtam ide!?), és két hét alatt hét különböző étteremben fordultam meg...
Ursha egyik alkotásával konkrétan a munkahelyemen, a kis konyhában találkoztam, egy kolléganőm nyakában. Megdicsértem, mert olyan szép színe volt a nyakláncának, mire a kolléganőm közölte, hogy igen, tudod, Orsi csinálja kávés kapszlikból. Ezen mondat hallatán igencsak elkerekedett a szemem, mert egyrészről nem tudtam, hogy az alig két irodával mellettem ülő druszám ilyen kincseket tud készíteni, másrészről eszméletlen egyedinek tartottam az ötletet, hogy elhasznált kávés kapszulákat alakít át ékszerekké.
Van az a pillanat, amikor befejezel valamit és megfogadod, hogy soha, de soha, de soha többé. Ilyen pillanat, amikor befejezel egy sulit. Ott a kezedbe a diploma, és azt mondod: ennyi volt, én többet egy szót nem vagyok hajlandó megtanulni. Vagy végre sikerül a nyelvvizsgád, és olyan ívben vágod a sarokba a nyelvkönyveidet, hogy rögtön fel is vesznek a nemzeti kosárlabda csapatba. Lesz újra szabadidőd, ráérsz találkozni emberekkel, akiket már igen régóta hanyagolsz, újra kinyílik előtted a világ, és élvezed azt, amikor korábban megvontál magadtól. Egy idő után viszont rájössz, valami hiányzik az életedből.
A maják 2012. december 21-re jósolták a világvégét. Mindenki izgalommal teli kíváncsisággal várta a napot, vajon történik-e valami. Eljött az új év, látszólag nem történt semmi. Aztán egymás után jöttek a hírek családtagok, barátok, ismerősök életében bekövetkezett változásokról, amik jóindulattal sem nevezhetők mini drámáknak. Sokkal inkább világvégéknek, az eddig biztonságot nyújtó személyes világok végének.
Az emberekben él a vágy, hogy bejárják a földet. Mászunk, járunk, aztán futunk, mindezt azért, hogy egyre messzebb kerüljünk attól a helytől, ahonnan jöttünk: otthonról.