Kétféle ember létezik. Van, aki imádja Budapestet és van, aki nagyon nem. Köztes állapot nincs, mert ha már el kell gondolkozni azon, hogy valamit szeretek-e, akkor az azt jelenti, hogy nem szeretem. „Háááááááááát”-tal pedig nem kezdünk mondatot.
Én nem Budapesten születtem és bár anno többször jártam itt (osztály-, és családi kirándulásokon), egyáltalán nem fogott meg. Más városokhoz képest itt minden sokkal nagyobb. Nagyobb a forgalom, nagyobb a tömeg, nagyobbak a távolságok. Hosszú időn keresztül el sem tudtam képzelni, hogy dönthetnek emberek önszántukból (!) úgy, hogy itt élnek.
Aztán szűk 6 évvel ezelőtt hirtelen felindulásból „felköltöztem” (délről északra) Budapestre hatalmas kalandvággyal, színes álmokkal, határozott tervekkel és célokkal a zsákomban. Kezdetben főleg azzal voltam elfoglalva, hogy megfeleljek új munkahelyemen, és munka után hazataláljak. Sokkolt a tömegközlekedés, a szemet fárasztó vizuális információhalmaz, a lendülettel közlekedő (sodró) embertömeg. Nehéz volt felfognom, hogy ami otthon 10-15 perc tömegközlekedéssel, az itt minimum 40-45, és jóval több kilométer; hiába fedezem fel a lakásom ezerméteres környezetét, a városnak még az 1%-át sem láttam; rengeteg irányítószám, kerület és persze a várostérkép… 90 oldalas spirálozott könyvként árulják.
Azt hiszem, pont az ilyen helyzetekre mondják, hogy vagy megszoksz, vagy megszöksz. Nem szeretek sodródni az árral, ezért kezembe vettem az irányítást. Elővettem a még nem olvasott kisméretű könyveimet és beszereztem egy nagyobb táskát. J A telefonomra rátöltöttem egy halom zenét (mert a metrón sajnos nem foghatók a rádiók), és mindig összeírtam egy olyan „to do” listát, amit menet közben is meg tudok csinálni, tervezni, szervezni, egyeztetni… Megtanultam a fő csapásvonalakat (3 metróvonal, 4/6-os és 1-es villamos), így már volt egy adag helyismeretem, amivel könnyebben boldogultam. Persze vész esetére mindig volt a táskámban egy mini térkép (a spirálosat otthon tartom kiemelt eseményekre). Elkezdtem felfedezni a szórakozóhelyeket, a mozikat, a színházakat, az éttermeket, egyre többet mentem koncertekre, kiállításokra, és egyszer csak beszippantott a város.
Észre sem vettem, mikor zúgtam bele Budapestbe. Arra emlékszem, hogy egy kedves „nemszeretembudapestet” barátnőmnek lázasan ecsetelem, hogy milyen jó itt élni. Mennyi lehetőség van a szórakozásra, az érvényesülésre, a továbbfejlődésre. Mennyi érdekes és tehetséges emberrel ismerkedhetsz meg és hogy a sok nemzetközi programtól úgy érzed, hogy benne vagy A KÖRFORGÁSBAN. Oké, tény, hogy hajlamos vagyok a lokálpatriotizmusra, tehát ha valahol egy kicsit is otthon érzem magam, akkor már ujjongok is, de Budapest esetében ez ennél egy kicsit több.
Én nem tagadom, hogy mint mindennek, Budapestnek is vannak árnyoldalai. Kell egy (jó nagy) adag tolerancia a város és az itt élő többi ember felé, hogy minden napodat mosolyogva fejezhesd be. Viszont hiszem, hogy a rosszból jó, a koszosból tiszta, a diszkriminációból tolerancia, a fújogásból közös munka lehet.
Hogy ez a blog enyhén naiv lesz? Igen!
Meglehetősen szubjektív? Persze!
Végtelenségig elfogult? Naná!
Kizárólag azoknak, akik feltétel nélkül imádják Budapestet – vagy szeretnék megszeretni!
Van 3 perced? Nézd meg a videót!