Ülök a padon és himbálom a lábam. Ovis voltam, mikor utoljára átéltem ezt az élményt, akkor még azért, mert méreteimből adódóan nem ért le a lábam a földig. Most viszont egy jól megtermett gödör van alattam, így a lábam vígan lóbálhatom.

Hideg van. Na, nem vacogok, de azért örülök, volt annyi eszem, hogy az egyik vastag sálamat indulás előtt bedobtam a táskámba, amit most magamra is terítek. A levegő nedves, kicsit csípi az arcomat, pedig már 9 óra. A nap gyenge sugarai jólesően melegítik az arcomat, a látásomat pedig a kezemben lévő forró papírpohárból felszálló pára homályosítja el. Minden korty előtt belefújok kicsit a pohárba, hogy a tűzforró csoki gőze – ha csak egy másodpercre is, de – felmelegítse az orromat. Furcsa a Margitszigetet ennyire csöndesnek látni. Az esetek többségében sikítozó gyerekek, turistacsoportok és nevetgélő társaságok hangja tölti meg élettel a szigetet, de most csönd van. A Duna erőt sugárzó, nyugodt lassúsággal halad a medrében, amit a szememmel követek egészen addig, amíg bele nem kerül egy futó a képbe. Lábai ritmusos dobogása kiragad a meditatív állapotomból, a szememmel most már őt követem. Ahogy alakja eltűnik a fák között és léptei elhalkulnak, újra csönd lesz.

Hamarosan egy vizsla jelenik meg a bal oldalamon. Fejét kicsit lógatva, rutinszerű mozgással halad a célja felé, természetesen a járdán, ahogy illik. Tappancsait lendületesen emelgeti egymás után, az őszi napfény rozsdabarnára színezi szőrét. Amint észrevesz, megtorpan, meglepetésében tágra nyílt szeme felett még a szemöldökét is felhúzza. A levegőben felejtett jobb első mancsát lerakja a földre, és végigmér. Miután halk kuncogásom elmúlik, igyekszem a létező legkedvesebb hangommal felvilágosítani, hogy tőlem nem kell félnie, nyugodtan elmehet előttem, folytatva az útját, én nem bántom. Vagy, ha esetleg úgy gondolja, aminek én ráadásul jobban is örülnék, odajöhetne hozzám, hogy jó alaposan megsimogassam. Egyet csóvál a farkán, oda-vissza, de nem jön közelebb. Elmegy előttem, de a jobb oldalamon megáll, visszafordul, és tovább néz. Értelmes szeméből látom, hogy valamit nagyon akar, amit az én értelmes agyammal ki kellene találnom. Ekkor veszem észre, hogy az első két mancsa csupa föld, a pofájával együtt. Aha! Szóval ő az én láblóbálós gödröm tulajdonosa. Felállok és átadom a helyem neki, amit ő heves farkcsóválással megköszön. Megkönnyebbülten veti magát a gödörbe, és kezd ásni. A kitúrt föld csak úgy röpköd a levegőben, arrébb is kell ugranom, nehogy én is kapjak egy adagot. A jó ég tudja, mit áshatott el ott, aminek ekkora az értéke.

Kezd fázni a kezem, úgyhogy hozzá is látok annak, amiért valójában itt vagyok. Gesztenyét szedek. Már hagyomány, hogy minden ősszel a lakás díszítéséhez szükséges anyagot (gesztenye, színes falevelek, szárítanivaló apró virágok) a Margitszigeten gyűjtöm össze. Minden évben meglepek valakit (valakiket) a sajátkészítésű gesztenye-emberkéimmel. Minden évben mást. Ha időnk engedi, összeülünk páran, és együtt faragunk. Tudom, hogy a lábhimbáláshoz hasonlóan, sokan ezt sem csinálták az ovi óta, de miért kellene mindenről lemondanunk, ami örömet okoz?

Ne félj, Margitsziget! Akármennyire is hideg van, nem sokára újra találkozunk. Csak akkor vastag plédekkel, forró (rumos) teával, vagy forralt borral teli termoszokkal érkezünk.